Sziasztok!

A témával kapcsolatban csak évekkel ezelőtti bejegyzéseket találtam, ezért írok most új történetet. Jelenleg a szakítást és a megmagyarázhatatlant próbálom feldolgozni. Heti egy alkalommal két órát ülök pszichológusnál, hogy ez megtörténhessen szép lassan és ne is lépjek ismét ugyanebbe a pocsolyába. Még egy ilyet nem engedhetek meg magamnak. Sem magam miatt, sem pedig azért, mert van egy pici gyermekem, akit a lehető legmegfelelőbb körülmények között szeretnék felnevelni, de mindenképp érzelmi biztonságban. Most pedig ez a pici gyermek is szenved, mert hiányzik neki az Apja, az a férfi, akit 1 évig annak hitt és hiába pici még és el fogja felejteni, akkor is nagyon hiányzik neki. Mert a párom nagyon jó apa volt és amikor jó időszakai voltak (napokról beszélünk) nekem tökéletes volt. Életemben nem szerettem így senkit, nem értettem így meg senkit és nem tudtam elfogadni így senkit, mint őt.

A bizonytalanság, amit okozott, az érzései és szavai ellentmondása a tetteivel kikészített az egy év alatt. Körülbelül 3 hetente hagyott el. Kétszer én is elküldtem. A végére nekem szűkült be úgy a tudatom, és nem bírtam feldolgozni, hogy ez történik, mikor rendezett körülményeim vannak, társ vagyok mindenben és támogatok, segítek, hogy nem bírtam ezt tovább. Nem akartam élni, miközben tudtam hogy kell élnem, mert itt a kisgyermekem. A vége az lett, hogy én kerültem a pszichiátriára. Ma is valószerűtlen, hogy bevitetett, de hát a szerelmem még hatósági személy is volt. És most is az. A segítsége ebben a helyzetemben egy túlkapás lett és bevitetett. Miközben ő szorulna kezelésre. Másnap kijöttem a zárt osztályról. A pszichiáter sem gondolta, hogy odavaló vagyok, és szembement a protokollal, ami szerint 4 nap múlva érkező bírósági szemle dönthetett volna a sorsomról.

Olvastam itt, hogy melyik skizofrén ember, milyen. Ön- és közveszélyesek-e. Az én párom a szakemberek szerint skizofrén. Nekem ez nem jutott eszembe. Az, hogy gond van, láttam. Gyanakodtam bipoláris személyiségzavarra, mély depresszióra, Borderline-szindrómára, de mindig volt olyan, ami nem volt rá igaz és nagyon nem. Most azonban azt mondom, nagy valószínűsége van annak, hogy negatív skizofrénbe szerettem bele és éltem együtt egy évet. Borzalmas, mert jó embernek tartom és borzalmas a veszteség, mert valóban szerettük egymást nagyon. De nem lehet így élni. Főleg, ha a másik ellened fordul, nincs betegségtudata, máskor meg azt mondja, hogy szeret és eljön szakemberhez. Iszonyú kettősség és bizonytalanság. Mikor azt hallod, hogy szeret és mégis kisétál az ajtón. Mikor látod, hogy a mindennapi élet olyan megterhelő számára, mintha minden egyes nap meghalna egy szerette. Máskor meg jön a katatónia. Nem szól semmit 1-2 napig, csak ül, fekszik, a saját világában. Ahogy én mondtam, látod ahogy elviszik a démonok, és próbálod itt tartani, de nem lehet. Aztán jön a semmi, a nihil és azt mondja, nem érez semmit, nem szeret senkit, téged se, anyját se, a saját gyerekét se. Nem bízhat senkiben és csak magára számíthat. Hogy ő csak el akar lenni a világtól, és mindenki hagyja őt békén. Aztán jön a harag, amikor úgy szól mindenkihez, hogy más a hangja az arca, mintha nem is ő lenne. Megölne bizonyos embereket, feleségestül, gyermekestül. Aztán a harag, dühbe csap át minden és ha kell, hát megver valakit. Elmondja, hogy maga ellen soha nem fordulna. Aztán a felismerés, hogy mit mondott, mit tett és sír….és szeret… és mi egymás mellett öregszünk meg…és akar és tesz is…valamit, kicsit…aminek van látszatja…de ő is tudja, hogy a hitelét veszti, hogy rombol benned valamit…hogy nem lehet így élni.

Csak jót kívánok Neki! De magamnak is és a gyerekemnek is, aki megérdemel egy ugyanilyen jó embert, de egészséges kiadásban!

Nos, kinek mi a tapasztalata skizofrénnel? Akármilyen szinten érdekelne, főleg negatív skizofrén, aki nem hallucinál stb.