Sziasztok…

Azt hiszem most vagyok azon a ponton, mikor segítséget kell kérnem. (Igen, jogos a kérdés, miért nem megyek pszichológushoz?- Valójában csak nem akarom, hogy őrültnek, szeretethiányosnak, vagy bármi hasonló kifejezéssel illesen bárki is.) Nem is tudom hol kezdjem, hogy mikor is fordult meg bennem először ez a kérdés”Mi értelme is az életnek” “Miért kell folyton harcolni” -Talán mikor először kezdtem felfogni azt, hogy élek, talán mikor először kezdtem felismerni, hogy az emberek rohattul álszentek, és képmutatók.. Hogy az embereknek semmi sem szent, és semmi sem számít.. Rohadt nehéz beszélni, mert ez saját magamra nézve is szégyen, szégyen, mert senkinek nem beszéltem, vagy ha mondtam is, akkor rossz embernek.. 4-5 éves lehettem, mikor kezdőttek a problémák (igen, ilyen fiatalon)- folyton ott kellett aludnom apukám szüleinél, mert dolgoztak vagy épp nem is volt rá indok, de ott kellett lennem, el kellett döntenem, hogy mamával vagy papával alszok, először mamánál majd papánál aludtam, talán itt követtem el a lehető legnagyobb hibát, mikor azt mondtam papával is akarok aludni… Egyik éjjel arra keltem, hogy a saját nagyszülőm simogat, mikor rászóltam azt mondta maradjak csöndben, hisz nem akarom, hogy mama megtudja a “mi kis titkunk” nem is értettem, milyen titkunk? Mi? Fel sem fogtam, de egyszerűen szólni nem tudtam, csak sírtam. Ezután már mikor ott aludtam, még csak választani sem választhattam, ott kellett aludnom mellette, az mellett a szörny mellett, akitől úgy féltem, mint soha senkitől.. Ezután már nem csak a combomat simogatta hanem mást is, és egyik nap rá vettem magam, hogy beszélek vele, azt mondtam, hogy ” ha mégegyszer megtesz, szólni fogok apának” -Ha szólni mert megöllek.. Életem legrosszabb pillanata volt, annyira féltem, hogy nem tudtam mit csinálni.. És ezután megtörtént mindig minden hétvégén, még néha hétköznap is… (Jogos a kérdésetek, miért nem szóltam senkinek? -egyszerűen csak féltem, hogy mi van, ha tényleg megöl? Akkor még gyerekfejjel mindent el tudtam volna képzelni. ) Aztán jött az amire nem számítottam, ami még ennél is rosszabb volt, egyik nap játszottam a bátyámmal, bújócskáztunk, én elbújtam a régi kinti wc-be, és vártam, azt hiszem 2órát vártam ott, mire tudatosult bennem, hogy ő nem is keresett, csak elment otthonról.. Mit sem törődve ezzel folytattam tovább a játékot, csak egyszer anyum megkérdezte, hogy hol van a bátyám, el meséltem, hogy játszottunk, de ő időközben el ment.. Teltek az órák, ő nem jött.. Majd este hallgatunk egy kis zenét, majd el aludtunk. Hajnalban arra keltem, hogy anyukám sír, megkérdeztem mi a baja, csak annyit mondott ” A bátyád még nem jött haza” Aztán észre vettem, hogy apum nincs sehol, majd megkérdeztem hol van, azt mondta ” A rendőrség el vitte magával.. Én imátkoztam, hogy semmi baja ne legyen a bátyámnak, majd mikor az ágyamon ülve erre gondoltam, apum jött be az ajtón, de össze esett, nagyon sírtak, de nekem nem mondtak semmit sem.. Majd egy orvos jött be az ajtón, aki adott anyumnak egy oltást, anya megnyugodott, én a szobájukban ültem,és imádkoztam.. Apum jött be hozzám, azt mondta hogy a bátyám meghalt, emlékszem azt üvöltöttem, “Neeeeem” “Ez nem velem történik” De sajnos megtörtént.. Ezután valami megváltozott, mindenki törődött velem, nem engedtek sehova, mert nem akarták hogy velem is történjen valami.. Ezután 2 hónapra rá papám beteg lett, bélrák.. Én úgy örültem nem hiszitek el, persze most gondolhatjátok, hogy őrült vagyok, stb.. De ti is örültetek volna.. Nincs több kínzás, se szenvedés.. Aztán ő elment.. Örökre. Egyedül apum miatt voltam szomorú.. Ezután rá egy évre el kellett költöznünk anyum apukájához, mert már nagyon idős volt, és vigyáznunk kellett rá.. Nem volt egy leányálom, mert szenilis volt, így akármit csinált, azt elfelejtette, így néha megharagudtam rá, de ezt megbántam mindig.. Aztán hajnalban hallottam, hogy édesanyámék kinnt vannak a nappaliban.. Ki akartam menni, de mikor az ajtót kinxitottam papámat láttam nyitott szemekkel, és nagyon hideg volt, vissza mentem egy pulcsiért és kimentem. Anyukámtól kérdeztem meg, hogy mi a baja? Mire apa válaszolt “Papád meghalt” -igen 2 év után meghalt, de örültem, hogy nem egyedül halt meg, és le élhette az egész életét(84 éves volt) ezután láttam, hogy anyukám nagyon szomorú, már semmi nem volt olyan, mint régen.. De próbáltunk mindent kézben tartani, itt még egy évig éltünk majd apukám anyukájához kellett költöznünk. Itt nem éreztem jól magam, ugyan az a hely, ahol az az állatt lakott, ráadásul mamám egy utálatos hárpia volt.. Sokat is veszekedtünk, főleg a pénz miatt. Egyik nap szüreti mulattság készült, én pedig szerettem volna egy új ruhát, de nem kaptam volna úgysem rá pénzt, ezért hazudnom kellett. Azt mondtam anyumnak, hogy a ballagási képre kell 5000Ft, anyum oda adta, ezután én megvettem a ruhát, felvettem és azt mondtam anyumnsk hogy ezeket a ruhákat a legjobb barátnőmtől kaptam(Igen, hazudtam, de higyjétek el, ezt nagyon megbántam) ezutáni nap szülői volt, igen ez volt a legnagyobb probléma, mert itt minden kiderült, anyum meg persze büntetés képp mindenkinek el mondta, hogy tolvaj vagyok, és hazudós.. Ezután másnap a szemükbe kellett volna néznem, ezt pedig nem akartam, így sok sok gondolkozás után arra jutottam, hogy véget vetek az életemnek, hisz nincs szüksége senkinek sem ilyen emverre, aki lop, csal, hazudik. Ezért elhatároztam, hogy éjjel felvágom az ereimet, hát meg is akartam tenni, de nem tudtam, megíjedtem és így a kést meg a törölközőt vissza vittem a nappaliba. Mást kellett kitalálnom. Így jött a begyógyszerezés, fájdalommentes és nagyjából gyors. Facebookon elköszöntem azoktól, akik fontosak voltak számomra, illetve írtam 3db levelet. Egyet anyának, egyet apának, egyet pedig a legjobb barátnőmnek. Majd kitakarítottam, és bevettem a talált gyógyszereket, időközben kezdtem megbánni, de már késő volt, mikor felhívtam azt hiszem a 112-őt már elég zavart voltam, és nem tudtam elmondani, mit vettem be, így leraktam a telefont, és bementem a szobámba, majd a térdemre raktam a lábam, és ennyi. Nem emlékszem azóta sem többre. Azután arra emlékszem, hogy anyum felettem áll a korházban, én csak annyit mondtam “Mostmár nincs semmi baj” ezután aki eddig ellenem volt az általános iskolában, az foglalkozott velem, anyumég megbocsátottak, ezután gyakrabban elengetek ide-oda. De én már nem élveztem az életet. Ezután középiskolás lettem. Baromi jó volt, mert imádtak(viccen kívül életem legjobb időszaka volt, egészen 2 hónapig.) kivéve a felsős lányokat,ők utáltak, és én is őket. A koliban megkeserítették az életem. Majd egyik héten haza jöttem a suliból, apum feküdt az ágyban, körülötte anyum, a nővérem, mamám, a fogadott öcsém, neki a féltesója, és tesóm férje. Én csak néztem mondom oké. Majd nem tudom min össze vesztem apukámmal, és ő lehülyézett, nagyon rosszul esett, eleve szar nap volt, és még ő is piszkál, kimentem hátra a csirke ólba. Sírtam. Anyum utánam jött, majd ezeket mondta: Most mondanom kell valamit, ennek nem fogsz örülni, apád nagyon beteg.. Azt akarta hogy neked ne mondjuk el, de én most el mondom, hogy ne viselkedj így vele. Rákos, gyomor daganata van. Én egyszerre éreztem magam dühösnek, és üresnek. El keztem mondani, hogy “Nem hagyhat ő is itt. ” Nem, ezt nem, anya még mondott valamit, én már csak arra emlékszem, hogy zokogtam és azt mondtam úgyis megfog halni, mert engem mindenki itt hagy.. Anya be ment. Én még maradtam, majd oda mentem a kutyámhoz, és csak sírtam, megakartam halni, csak hogy apa élhessen. Aztán ahogy teltek a hetek, csak rosszabb lett, majd egyik nap felhívott a nővérem, hogy apát nem tudják megműteni, itt elvesztettem minden reményem, tudtam, hogy nem tudom megmenteni. Aztán láttam, ahogy apa egyre soványabb lett, én pedig amikor egyszer megláttam a fürdőszobában, hogy csak csont és bőr, kimentem a konyhába és anyának el sírtam a bánatom, valószínűleg apa meghallhatta, mert azt mondta, hogy majd leszek én még olyan kövér, mint papád, és megölelt.. Ezután már minden csak rosszabb lett, apa magába fordult, én meg csak haldokoltam belűlről.. Egyik héten arra jöttem haza, hogy apa nincs itthon. Anya azt mondta a korházban van, mert rosszabbul lett. Imátkoztam érte mindennap, még egyszer csak azt mondták, még most menjek be a korházba, mert nem biztos hogy leközelebb még láthatom, na itt vége volt a hitem, és valami eltűnt belőlem. Bementem apához szerdán, és amit láttam az borzasztó volt, nem volt magánál, nem beszélt, és kopasz lett, nagyon féltem, és sírni akartam, de anya azt mondta hogy nem szabad gyengének mutatni magunkat. Lefényképeztem, mert valami azt sugalta, ezt kell tennem. Majd menni készültek, de én még nem akartam, majd apa rám nézett, és azt mondta, vigyázz magadra, majd kacsintott. Nem értettem elsőre, és megkérdeztem mégegyszer, majd elismételte. Én azt mondtam, hogy rendben. 2 nap múlva meghalt. 1 hétig nem mentem iskolába, nem tudtam. Nem ettem, és lefogytam, ezután már anya mellett aludtam, apa pólójában aludtam. Majd megbuktam. Igen így hozta az élet, nem találtam értelmet az életnek, és feladtam mindent. Anya nem volt rám büszke, de nem kiabált. Megpróbáltam másodjára, de édesanyám is beteg lett. Nagyon féltem, elkezdtem anyukám miatt hiányozni az iskolából, úgy éreztem elfogom veszíteni. 17 éves voltam nem akartam, hogy itt hagyjon, nem tudtam elfogadni. Képtelen voltam. Ahogy teltek a hónapok anyukám rosszabbul lett, nem tudott járni, majd egyik nap éjjel felbosszantott , mert semmi sem volt jó. Én pedig kimentem az udvarra, ő hívott telefonon, de nem mondtam meg hol vagyok. Mikor vissza mentem furcsa volt, azt mondta kért mamától altatót, hogy tudjon aludni, és igen, lekapcsolta a TV-t, majd hallottam amint azt mondja, mi ez a büdös trágya szag? Én meg bementem hozzá, mondom most neked mi a bajod? Mire ő “Hát valaki ide rakta ezt a büdös trágyát” Nagyon megíjedtem, éppen szólni akartam mamának, mikor anyum elkezdett szidni, hogy össze dúrtam a helyét, meg ilyenek, én meg csak néztem, szóltam mamának, akivel anyum úgyszint veszekedett. Felhívtam a testvéremet hogy jöjjenek el, de ők nem akartak, majd kihangsúlyoztam, hogy azonnal jöjjenek, mert anya megíjeszt. Ezután ők hívták a mentőket, és a mentösök azt mondták, hogy minden rendben lesz, de nem lett. Másnap nővérem kelltett, és azt mondta, anya az intenzív osztályon van, mert este légutat kellett neki biztosítani, nagyon féltem, majd 11-kor jött a telefon édesanyám meghalt, azt hiszem akkor úgy éreztem mintha én is meghaltam volna vele együtt. Ekkor ebben az évben ismét megbuktam a suliban, de most a hiányzások miatt… Ezután nővéremékhez kellett, hogy kerüljek, meg a fogadott öcsém is, ezután kezdődött az újabb rémálom. Tesóm férje el kezdett molesztálni, most nem hagytam magam el mondtam nővéremnek, de ő nem hitt nekem, én csak sírtam, megakartam halni, nem tudtam elfogadni, hogy megint át kell élnem azt, hogy kiszolgáltatott vagyok.. A rendőrségre nem mehettem, mert sem bizonyítékom nem volt ellene se semmim. És azt meg nem akartam, hogy a fogadott öcsémet el vigyék más szülőkhöz, mert abba biztosan bele haltam volna. Ő volt az egyetlen kincsem. A testvéremékkel töltött idő, maga volt a pokol. Emlékszem egyszer megkérdezték nem akarok-e velük hármasban…… Na ez sok volt, már azt is értettem a nővérem miért nem hitt nekem… El akartam onnan menni, folyton csak vajas kenyeret kaptunk, és ki voltunk közösítve, fogadott öcsémmel, össze tartottunk, csak egymásra számíthattunk, e közben jött valaki aki mindent megváltoztatott. Volt az iskolában már egy éve, egy legjobb fiú vbarátom, aki most az életem része akart lenni.. El sem hittem maga volt az álom. Neki mindent elmondtam, és éreztem kitart mellettem, és velem akar maradni örökre. Majd elhatároztuk hogy ha 18éves leszek össze költözünk. Ígyis lett. Azóta együtt élünk. Igen joggal gondoljátok, hogy a nővérem volt az egyetlen támaszom még is ott hagytam.. De ő nem nővér .. Az ilyen nem. Egyedül a fogadott öcsémet sajnáltam. Azóta megbántam, hogy otthagytam, de megkellett tennem. Lehet isten büntetése vagy nem tudom, de azóta elég beteges vagyok, kialakult úgymond egy allergiám a fűszerekre, a paprikára, hagymára, mogyoróra, cerukálra, és a kapszaicinre, azóta pánikbeteg vagyok, sosem tudom mikor jön elő, de ha előjön akkor a pulzusom is felmegy 144-re és olyan mintha haldokolnék. Mióta ide költöztem nincs tökéletes életem. Azt hittem az lesz, de nincs. Már nem tudom élvezni az életem. Pedig van egy tökéletes társam, aki nem is olyan tökéletes, de mégis jó hogy van, de még ő sem tudja vissza hozni mind azt ami már nincs.. Nagyon szeretem, és bele halnék, ha bármi baja is lenne, de én érzem, hogy előbb vagy utóbb de megfogok halni. Érzem, hogy a lelkem nem tökéletes, és ez miatt vannak betegségeim. Lehet hülyeség, lehet csak beképzelem, de én így nem tudok élni. Mindennap attól félek valami allergiám megint kijön, hogy a torkom feldagad egy allergia miatt és meghalok, hogy majd a halálommal megbántom, de nem tudok szabadulni a gondolattól.. Én csak segítségre vágyom. Egy tanácsra. Egy útmutatásra…..