19 éves fiú vagyok. Amit tudni kell rólam, hogy nagyon visszahúzódó vagyok, a szavak embere sem vagyok és lehet, hogy az átlagnál egy kicsit érzékenyebb is. Mindig meghúzódtam a háttérben soha sem voltam a középpontban. Több problémám is nap mint nap szembe kell néznem és hiába próbálok rajta változtatni sajnos egyszerűen nem megy és nagyon tanácstalan vagyok.

Az egyik dolog az az, hogy egyáltalán nincsen önbizalmam. Amikor meglátok egy olyan lányt aki szimpatikus nekem és talán én is neki mindig úgy állok hozzá az egészhez, hogy hosszasan elgondolkodom és azt beszélem be magamnak, hogy mit is akarok én tőle, kevés lennék én hozzá és inkább meg sem próbálok vele ismerkedni. A másik dolog pedig az az, hogy a lányokkal való ismerkedésben nagyon tapasztalatlan vagyok mert bevallom őszintén még soha sem beszélgettem lányokkal, interneten de még személyesen sem mert egyszerűen megy. Olyankor mindig lefagyok és meg sem tudok szólalni és csak azon idegeskedem ,hogy mit is mondjak és olyankor persze egyetlen egy normális mondatot sem tudok mondani. Valamilyen oknál fogva már gyermekkorom óta félek a nőkkel való beszélgetéstől. Ha egy nővel beszélgetnem kell akkor inkább gyorsan befejezem a beszélgetést és elmenekülök. Amikor meglátok velem egykorú fiatalokat egy kicsit rosszul esik, hogy másoknak olyan könnyen megy az, hogy párt találjanak vagy egyszerűen csak beszélgessenek a lányokkal. Én pedig egy csődtömeg vagyok és meg sem tudok szólalni. Bevallom őszintén egy kicsit irigykedem is rájuk. Az önértékelésemmel is komoly problémáim vannak, nem vagyok saját magammal megelégedve és ez kihat a mindennapjaimra is. Amikor belenézek a tükörbe egyszerűen undorodom saját magamtól és mindig csak a hibáimat keresem magamban és a jó tulajdonságaimat viszont észre sem veszem. A tükörben mindig azt látom, hogy még a mai napig is el vagyok hízva. Egyáltalán nem tartom magamat jóképűek, sőt inkább ellenkezőleg annak ellenére, hogy már sokan mondták, hogy mennyire helyes fiú vagyok és, hogy ha egy kicsit több lenne a bátorságom nagyobb sikerem lenne a lányoknál de én ezt nem tudom elhinni. Mindig csak a hibáimat keresem magamban és ilyenkor még az életkedvem is elmegy. Amit még tudni kell rólam, hogy egyáltalán nem járok szórakozóhelyre, nem az én világom és a jövőben sem tervezem, hogy elmenjek. Már attól is rettegek ha emberek közelébe kell mennem. Egyszerűen nem bírom a tömeget. Amikor emberek között vagyok akkor nagyon feszült vagyok és nem tudok feloldódni és csak azon jár az eszem, hogy mikor leszek már otthon, hogy egyedül legyek a saját kis világomban. Az utóbbi időben egyre többször van hangulatingadozásom is. Az egyik percben még életvidám vagyok, életkedvem is van a másik percben pedig még élni sincsen kedvem és ilyenkor pánikszerű rohamaim is szoktak lenni és ilyenkor nagyon szokott fájni a szívem, szorít a mellkasom és nagyon nehezen napok levegőt de ilyenkor lepihenek és pár perc múlva elmúlik de akkor is nagyon aggaszt. Éjszakánként is alig alszom az utóbbi hetekben. Állandóan felkelek és utána nagyon nehezen tudok visszaaludni.

Sajnos nincsen önbizalmam és az önértékelésemmel is gondjaim vannak. Nem vagyok saját magammal kibékülve és valószínű,hogy ez is közrejátszik abban,hogy félek a nőktől amire egyáltalán nem vagyok büszke. Amit tudni kell rólam,hogy nagyon visszahúzódó és csendes fiú vagyok. Soha sem voltam a szavak embere.

Tegyük fel beszélgetnem kell egy lánnyal aki szimpatikus nekem de sajnos a nőktől való félelmem miatt nagyon hamar befejezem velük a beszélgetést és inkább elmenekülök amire egyáltalán nem vagyok büszke. Az a baj, hogy még a megszólítás sem megy mert nagyon ideges vagyok miatta és mindig attól félek,hogy elrontok valamit. Egyszerűen nem tudok a nőkkel az alap témákon kívül másról beszélgetni. Nem csak személyesen de még az interneten keresztül sem tudok velük miről beszélgetni. Nem tudom miért de gyermekkorom óta nagyon félek a nőktől és ösztönösen mindig is elkerültem őket. Az a bajom, hogy ha tetszik egy lány, akkor ha a közelében vagyok izgulok, és gyomoridegem van, aztán nem bírok kinyögni egy szót sem mert félek, hogy valami hülyeséget mondok és nevetségessé válok, vagy rosszat gondol rólam. Bevallom őszintén a 19 évem alatt kb. talán ha kétszer beszélgettem lányokkal, ők soha sem keresték a társaságomat és én sem az övékét. A beszélgetés nagyjából annyiból állt,hogy megkérdezték,hogy milyen óránk lesz és,hogy hol leszünk meg tegyük fel ha beteg voltam megkérdezték,hogy meggyógyultam-e, ennyi volt a beszélgetésem velük.

Ezek a gátlásaim miatt egyáltalán nem szoktam ismerkedni mert úgy állok hozzá,hogy nem is érdeklem meg mit is akarok én tőle és inkább meg sem próbálom az ismerkedést. Tisztában vagyok vele,hogy azzal veszítem a legtöbbet ha meg sem próbálom de úgy érzem ameddig ezeket a félelmeimet nem tudom legyőzni addig nincs is értelme ismerkednem.

Több éve küzdök ezekkel a problémákkal és sajnos ezekhez a problémáimhoz még a szociális fóbiám és a pánikrohamaim is társulnak. Valamilyen oknál fogva már gyerekkorom óta nagyon félek a nőktől és ennek köszönhetően elkerülöm őket, egyszerűen nem tudok velük miről beszélgetni. És nem csak beszélgetni nem merek velük de egyetlen egy lányhoz sem merek közeledni mert úgy állok hozzá,hogy nem is érdeklem őket meg mit is akarok én tőlük és inkább meg sem próbálom és elmenekülök előlük amire egyáltalán nem vagyok büszke. Az is közrejátszik abban,hogy nem tartom magamat helyes fiúnak annak ellenére sem,hogy már sokan megdicsértek de mára már eljutottam arra a szintre,hogy ezeket nem tudom és nem is akarom elhinni és elfogadni. Visszataszítónak tartom magamat akinek soha sem lesz egyetlen egy nő sem az életében. A nőkkel való beszélgetés egyáltalán nem megy mert a nőket valamilyen oknál fogva magam fölé helyezem és lealacsonyítom magamat velük szemben. Soha sem beszélgettem lányokkal és ennek köszönhetően nem is tudom,hogy egyáltalán miről is lehetne velük beszélgetni,mi is érdekli igazán a nőket. Ha beszélgetnem kell egy lánnyal akkor rögön görcsös leszek és csak azon idegeskedem,hogy mit is mondjak neki és ilyenkor természetesen meg sem tudok szólalni és szokásomhoz hívem inkább elmenekülök a beszélgetéstől amire nem vagyok büszke egyáltalán.

A mai napig sem tudom magamat elfogadni és szeretni olyannak amilyen vagyok. Sajnos van egy eléggé feltűnő testi hibám amin sajnos nem lehet változtatni ( orvosi hiba ). Egyszerűen nem tudom magamat elfogadni és szabály szerűen amikor belenézek a tükörbe undorodom saját magamtól. Tisztában vagyok vele,hogy ha nem tudom saját magamat elfogadni és szeretni akkor mástól sem várhatom el azt,hogy szeressen és elfogadjon olyannak amilyen vagyok. Mindig összemérem magamat másokkal és lealacsonyítom magamat velük szemben és ilyenkor elmegy mindentől a kedvem.

Nagyon sokszor még élni sincsen kedvem. Minden reggel úgy kelek fel,hogy mi értelme is van az életemnek és nagyon sokszor azt kívánom bárcsak valamilyen oknál fogva meghalnék. A családtagjaimnak persze hiányoznék de úgy gondolom ez az idő múlásával enyhülne. Nagyon sokszor van hangulatingadozásom is. És ilyenkor pánikszerű rohamaim is szoktak lenni ( nehezen kapok levegőt,fáj a szívem és a mellkasom és szédülni is szoktam ). Ilyenkor egy kicsit lepihenek és 10-20 perc múlva elmúlik de ezek a rohamok már nem most kezdődtek hanem már évekkel ezelőtt de ezidáig nem foglalkoztam vele. Minden nap gondterhelt vagyok és semmi sem tudja lekötni a figyelmemet és egész nap csak azon gondolkodom,hogy mi értelme is van az életemnek,mindegy lenne ha nem is élnék tovább. Már nagyon sokszor megfordult bennem az öngyilkosság gondolata is. Éjszakánként meg is álmodtam azt ahogyan végzek saját magammal. Az utóbbi hetekben éjszakánként alig szoktam aludni 4-5 óra hosszát,állandóan felkelek éjszakánként és nem tudok visszaaludni. Egyszerűen semmi sem érdekel elvesztettem minden iránt az érdeklődésemet. A tanulás sem érdekel pedig mindig ott van bennem,hogy tanulnom kell ha vinni akarom valamire az életben de hiába ülök le tanulni ha állandóan csak a problémáimon jár az eszem egész nap. Amit igazán szerettem az életemben az a súlyzós edzések voltak de mára már a sportban is elvesztettem az érdeklődésemet és már abba is hagytam több mint egy év intenzív sportolás után amit a mai napig is bánok de nincsen annyi akaraterőm,hogy újból elkezdjem.

Ezeket a problémáimat édesanyámmal több év halasztás után megosztottam de úgy érzem,hogy Ő sem tud nekem segíteni. Mindenáron meg szeretnék változni de sajnos egyedül nem fog menni.

Válaszaitokat előre is köszönöm szépen.