Sziasztok!

30 éves vagyok. Kb. 17 éve van egy ritka betegségem, ami a mozgásomra, a beszédemre és így mindenre hatással van. Mára már odáig jutottam, hogy csak kerekes székkel tudok kimozdulni. Van egy nagyszerű párom, már több mint 10 éve. Nagyon bánt, hogy miattam nem tudja élni az életét. Nagyon – nagyon szeretem, mindennél jobban. Ő a legjobb barátom egyben, minden gondom-bajom, örömöm vele osztom meg. Idén ültem bele a székbe, hogy együtt néha el tudjunk menni helyekre. Voltunk is azóta elég sok helyen. És tényleg nagyon édes, iszonyat jól kezeli a helyzetet. Viszont az utóbb időben észrevettem, hogy elege lett a dologból, és én ezt meg is értem, mert nekem is rohadtul elegem van belőle. Ez a szarság elvette az életemet és az övét is. És ez az, ami borzasztóan zavar, nagyon nehéz, mert tényleg bármit megtennék érte és igazából a betegség ellenére nagyon jól elvagyunk. Tényleg példát vehetnek rólunk sokan. Na, persze csak azt látják, hogy “így is” velem van, és hogy ez mekkora áldozat. Meg is mondják a szemembe, azt hiszik, ez nem bánt. Szóval pont annak okozok fájdalmat és pont azt bántom, aki a világot jelenti nekem. Borzasztóan el vagyok keseredve és nem akarok teher lenni. Ez nem élet. Már régen nem… A családomat is tönkre teszem, mert a tehetetlenség miatt forr bennem a düh, és sokszor minden ok nélkül kiakadok, indulatos vagyok és elvárnám tőlük, hogy megértsék, hogy miért, pedig nem kellene. Már régen ezt érzem, próbálom elhallgattatni a “kis hangot” a fejemben, de teljesen nem sikerül. Időről időre feljön újra és ilyenkor a módszereken gondolkodom. Ugyanakkor meg tudom azt, hogy ezzel rohadt nagy fájdalmat okoznék, főleg a páromnak. Segítsetek nekem, kérlek