Kedves Betegtársak! Sokszor gondolok arra, mi lesz, ha nem tudom majd magam ellátni. 2005-ben állapították meg nálam a Parkinson kórt. Akkor még nem igazán voltak tüneteim, de elkezdtek gyógyszerezni. Váltogattuk a tablettákat, mert a tudat-alattim tiltakozott az ellen, hogy bennem maradjanak. Magyarán szólva: kihánytam rövid idő alatt a bevett tablettákat. Nagy nehezen beállt a rendszer. Az orvosom azt mondta, garantál még 10 jó évet. Nem kérdeztem, mi lesz azután. Nem akartam tudni, s az az igazság, most sem akarom tudni. Közben sok ismerősöm átesett a DBS műtéten. Ideig-óráig javulni látszott az állapotuk, de úgy látom, leginkább tovább romlik, nemhogy nem javul, de nem is stagnál. A jelenlegi kezelő orvosom azt mondta, bezárult a gyógyszeres kezelésem lehetősége, szánjam rá magam valamelyik műtétre. Én azonban egyenlőre ettől még mereven elzárkódzok.

Azóta sokat gondolkozok azon, mit tegyek, ha véglegessé válik, hogy nincs kiút. Várjam-e meg, hogy teljesen lerobbanjak, hogy teher legyek a környezetemnek, hogy csak gond és baj forrása legyek?

Ti gondolkodtatok már ezen?

A múltkor láttam egy cikket, amely szerint egy gyógyíthatatlan beteg édesanya eutanáziával végzett magával. Rendezett körülmények között, családja körében. Szeretettel vették körül, orvosi segítséggel, méltósággal tudott elmenni. Természetesen nem nálunk, hanem Hollandiában történt mindez. Mit gondoltok erről? Kíváncsi vagyok rá! De kérem, csak azok írjanak, akiknek valódi mondanivalója van. A standard eutanázia-ellenes vagy -melletti vélemény nem érdekel. Csak akinek ez a betegsége van és tisztában van a végkifejlettel, annak a véleményére vagyok kiváncsi.,