Emlékszem, már egészen kicsi korom óta, “izgulós” voltam. Nem szerettem az óvodai, iskolai műsorokban való szereplést, ennek ellenére az óvónénik, tanárok mindig nagyobb szerepeket sóztak rám karácsonykor, ballagáson egyéb eseményeken. Mindig mondagatták, hogy nem baj ha izgul, majd kinövi…, meg olyan ügyes neki muszáj szerepelnie. Persze akkor nem ellenkeztem, csak tűrtem ahogy a színpadra érve, izzadt a tenyerem, égett az arcom, kiszáradt a szám és gombóc volt a torkomban. Ezek után a gimiben szerencsére már nem voltak kötelező szereplések, de felelések alkalmával, megvolt a szorongás, persze ilyenkor mindenkiben van egy kicsi, de nálam sokszor blokkoló erejű volt.

A gimis éveim alatt persze nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, akkor kaptam segítséget, hogyan kezeljem a stresszt és a szorongást, ami szépen működött is.

Egy ideje azonban minden összejött, az egyetemet nem sikerült befejeznem, ezért a párommal úgy döntöttünk, hogy szerencsét próbálunk a fővárosban, ami számomra hatalmas kudarcba fulladt,….a mai napig eszembe jut, hogy mennyire csúnyán reagáltak arra a munkaadók, mikor úgy döntöttünk elmegyünk onnan,…életem egyik legrosszabb élménye volt az a két hónap, az az idő alatt összegyűlt feszültség, hogy a munkaadók mindig ránk vetítették ki az ő saját családi gondjaikat, hogy mennyire próbáltam megfelelni, még azután is, hogy sokadszorra rugtak belém olyan mondatokkal, hogy nem érek egy felet se, soha nem lesz belőlem semmi….azóta már lassan egy év telt el, azt hittem tovább tudok erről lépni de nem megy….

Mióta haza jöttünk nekem nem sikerült állást találnom, nem szívesen járok el emberek közé…nem akarok beszélgetni emberekkel, mert mindenki a suliról, a munkáról kérdez…és olyankor mindig úgy érzem, hogy egy igazi csődtömeg vagyok, aki tényleg nem jó semmire…mikor emberek közé kell mennem, görcsöl a gyomrom, hányingerem támad, izzad a kezem, szédülök, félek, hogy elájulok, hogy sok ember előtt rosszul leszek és nem segít senki. Ez mára, már addig fajult, hogy kis társaságba se szívesen járok el…ez abból is adódik, hogy az a néhány barátom, akikkel szerettem kimozdulni, tudtak a problémáimról és megbíztam bennünk, mind külföldön élnek és dolgoznak és a párom társaságával, feszengve érzem magam. Sokszor az evés is nehezen megy idegesen emberek előtt, olyan érzés mintha nem tudnám lenyelni az ételt és a torkomon akadna. Ha, tudom, hogy mennem kell valahova…egész nap szorongok, a buszon szintén pánikolok, hogy mi lesz, ha rám jön a rosszullét. Ilyenkor már nyugodtan sem tudok aludni…van, hogy óránként felébredek.

Teljesen hozzászoktam az egyedülléthez, hogy itthon vagyok… olvasok, sütök, barkácsolok,..hogy most már egyáltalán nem nyitok új emberek felé, sőt kiver a víz ha meg kell tennem, ha kommunikálnom kell egy idegennel. A tanfolyamon is amit jelenleg végzek, csak egy emberrel szoktam beszélgetni, de ott is rá tör a pánik rengetegszer, hogy nem bírom ki..nem bírom ennyi ember között.

A gondjaimat is nehezen osztom meg másokkal, olykor még a családommal se…csak akkor ha, már tényleg sehogy nem találok kiutat belőle, de akkor is borzasztóan nehezemre esik összeszednem magam és elmondanom,…mert úgymond félek az emberek reakciójától. Mindig azt helyezem előtérbe ami nekik jó és nem azt ami nekem.

Mindent összefoglalva, elég nagy káosznak élem ezt meg…úgy gondoltam talán ez segít abban, hogy leírtam és megosztom a gondolataimat. Jár valaki hasonló cipőben mint én?

23/L