Sziasztok!

Adrienn vagyok, 20 éves, és pánikbeteg vagyok. Történetem két éve kezdődött még a szakközépiskolában. Utolsó éves voltam, előttem állt a szallagavató, a ballagás, és nem utolsó sorban az érettségi. Akkor, 18 évesen ezek kellettek volna, hogy egy átlagos középiskolás lánynak a “legnagyobb” problémái legyenek.

2017-ben kaptam egy számomra ismerős fiútól egy jelölést az egyik legnagyobb közösségi oldalon. Egyből visszaigazoltam, mert én tudtam, hogy ki ő, és hát, az őszintét megvallva szimpatikus is volt nekem. Akkor ennek az egésznek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget. Eltelt egy kis idő, aztán végül rám írt, hogy honnan ismerjük egymást. Visszaírtam, hogy én tudom, hogy ki ő, de ő engem nem biztos, hogy tud hova tenni.

Egy akkori közös barátunk, aki nekem a legjobb barátnőm volt, “megismertetett” minket egymással. Onnantól kezdve szépen lassan haldt minden…

Először csak néha-néha írt nekem, megkérdezte, hogy miújság, hogy vagyok. 2017 nyarán ez elkezdett komolyabb lenni, és félév alig-alig beszélgetés során, valamilyen csoda folytán elkezdtünk mindennap beszélgetni. Nagyon jóban lettünk. Nagyon sokat beszélgettünk.

Egyszer csak megkérdezte tőlem, hogy van-e kedvem találkozni vele, és hát, én egyből igent mondtam neki. Megbeszéltük, hogy mikor, és hol találkozunk. Szépen kicsinosítottam magam, majd felhívtam az akkori barátnőm, és elmeséltem neki, hogy mi a helyzet.

Megvárt engem a fiú, beültem az autóba, és elmentünk a Duna-partra. Először nagyon furán, és hülyén éreztem magam, mert nem gondoltam volna, hogy ez a való élet, és nem csak álom.

Rengeteget beszélgettünk, nagyon jól éreztem magam vele, elkezdett közeledni hozzám, és én egyre jobban kezdtem pirulni, zavarba jönni, majd megcsókolt. Jól esett az érintése… Amikor hajnal 1-kor hazaértem, az izgalomtól alig tudtam elaludni, vártam, hogy hazaérjen, és írjon.

Másnap reggel, amikor ment dolgozni korán reggel, anyukám kint állt a kapuban, ő pedig autóval ment el a házunk előtt. Mindennap ott járt el előttünk dolgozni, reggel, és este is, tehát mindig láttam őt.

A találkozó után mindennap úgyanúgy beszélgettünk, láttuk is egymást futtában. A második találkozásnál, már tudtam mire kell, hogy számítsak. Már közelebb vett fel engem a házunkhoz, de még mindig nem jött oda a kapunkba értem. Ugyan az volt az úti cél, mint az első találkozásnál. Leértünk a Duna-partra és megint beszélgettünk, nagyon sokat. Ő már mást is akart tőlem, leakart velem feküdni. Én akkor még szűz voltam, és hát, féltem ettől. Bele is szerettem volna menni a dologba, de megtorppantam, mondtam, hogy nekem ez nem megy…

Feszült volt ő is, én is… Nagyon szégyeltem magam, hogy nem sikerült. Hazafelé, ahogy kezdett ő is lehiggadni, nagyon szép hangnemben elmondta nekem, hogy ne érezzem magam rosszul, mert emiatt nem kell, ő is járt már így. Akkor este, ismét csókkal köszönt el tőlem. Azt hittem, hogy ezután a kudarc után, már többet nem fog velem szóba állni, de nem így lett. Erősebb lett ez a “kötelék”, úgy éreztem, hogy az első helyen vagyok neki, nincs rajtam kívül más, kezdtem szerelmes lenni.

A harmadik találkozás teljesen random jött, este 9-kor megkérdezte tőlem, hogy van-e kedvem vele elmenni lemosni az autót. Természetesen igent mondtam, és elmentem vele. Az autó mosónál számomra két idegen embert várt minket, én nem tudtam, hogy várnak ránk. Bemutatkoztunk egymásnak, elmondta a srác, hogy unokatestvérek. Elmentünk egy kávézóba, ittunk egy kólát, beszélgettünk, majd elmondták nekem, hogy egy munkatársat elmegyünk mind a négyen felköszönteni. Nem volt kivetni valóm, elmentem velük. Jól sikerül minden, hazahozott, és a házunk előtt tett ki. Ismét csókkal köszönt el tőlem.

Ez év szeptemberében komoly műtét várt rá. Nagyon aggódtam érte, napi szinten, percről percre beszélő viszonyba lettünk ekkorra már. Kiengedték a kórházból, majd 1 hét lábadozás után találkozót kért tőlem. Belementem, bár tudtam, hogy a jobb keze nagyon beteg most neki, és alig tudja használni. Mégis elvezetett hozzánk, felvett a kapuban, majd ismét elmentünk a Duna-partra. Ekkor már október volt. Október 13, péntek este…Hosszas beszélgetés után megint becsalt engem az autó hátsó ülésére. Ekkor már erőt vettem magamon, én is akartam, belementem. Mikor már nem volt rajtunk ruha, és arra a bizonyos dologra került volna a sor, belenéztem a szemébe, és elmondtam neki őszintén, hogy én még szűz vagyok. Kikerekedett szemmel nézett rám, majd meglágyult az arca, és bátorított. Vigyázott rám, törődött velem. Odafigyelt rám.

Akkor este veszítettem el a szüzességem, avval a fiúval, akiről azt hittem, hogy a párom lesz… De nem így lett. Ez után az októberi este után, még 2 hétig ngyon aktívan beszélgettünk, majd egyre kevesebb lett az üzenet váltás. Itt már tudtam, hogy valami nincsen rendben. 2017 november 5.-én összejött egy lánnyal.

Összetörtem. Romokban hevertem. Vészesen lefogytam, nem ettem, nem ittam, nem aludtam hónapokig.

Mégegyszer november lehetőségem volt arra, hogy beszéljek vele személyesen. Megkérdeztem, hogy ez miért volt. Miért nem volt velem őszinte. Nem nézett a szemembe, nem adott kielégítő választ… Akkor láttam utoljára őt közelről, és akkor beszéltem vele utoljára. Összeomlásom sokáig tartott, és nagyon nehéz volt.

Első pánik rohamom 2017 december elején volt, amikor az összes osztálytársam ellenem fordult. Ültem a folyosón, majd egyszercsak lezsibbadt mindenem, elkezdett nagyon hevesen verni a szívem, kapkodtam a levegőt. Megijedtem. Az nap mégegyszer volt egy pánikrohamom.

Lecsengedt a szalagavató, közeldtek a vizsgák, a pánikrohamaim pedig megkeserítették a mindennapjaim, és estéim.

2018 júniusában összejöttem egy fiúval, de szakított velem, mert sokat kellett neki dolgozni, és nem ért rá foglalkozni velem.

2018 nyarán közeli barátságba kerültem a mostani sógornőmmel. Sok közös program, sok együtt töltött idő.

A mostani páromnak, én nagyon bejöttem, szerett volna velem összejönni. Telt az idő, egyre jobb viszonyban lettünk, imádtam vele lenni.

2018 június végén kórházba kerültem mélyvénás trombózissal. Megint összetörtem, úgy éreztem, hogy ez nem velem történik meg, én ezt nem akarom. A mostani párom végig mellettem állt, látogatott a kórházban, hazahozott onnan. Akkor még nem voltunk együtt, de tudtam, ez csak idők kérdése.

2018.07.15.-én összejöttem a párommal, akivel a mai napig boldogok vagyunk együtt. Imádom őt, és ő is engem. Tervezzük a közös életünket, építkezünk, családot tervezünk. Boldog vagyok vele.

Viszont a mai napig megkeseríti az életem a pánikbetegség. Megakarok gyógyulni.

Szeretnék tanácsot kérni, hogy hogyan tudnák ebből meggyógyulni, és újra teljes életet élni.

Köszönettel, Adrienn