…

Az emberek többsége hallott már a hepatitis A-ról, népi nevén sárgaságról.
De hogy mi okozza, azt már biztosan jóval kevesebben tudják. Azt, hogy hogyan terjed, valószínűleg még kevesebben tudnák megválaszolni, bár ilyen statisztikát soha nem olvastam. Hogy miért vagyok akkor ennyire magabiztos? Azért, mert a saját hepatitisemről soha az életben még csak nem is hallottam. Kisgyerekként féltem a hétfejű, még jobban a tizennégy fejű sárkánytól, akit a bátor Vas Laci simán elintézett. Soha nem felejtem el az első sárkányomat, a Hahó, Öcsi!-ből… Hát én ott, a tuzséri kastély dísztermében kábé három-négy évesen csak bámultam a mozivásznon a hatalmas, tűzokádó, villogó zöld szemű, teli torokból ordító fenevadat, és majdnem bepisiltem, olyan félelmetes volt.
Nem tudtam, hogy akitől félnem kell, az nem a sárkány, hanem egy szabad szemmel nem is látható, paránynál is parányibb fenevad, amelyik falkában vadászik az én kis fiatal, alig négyesztendős májamra.

Hogy mit tettem azért, hogy egy több milliós, éhes horda pusztítsa naponta a májamat már ovis koromban? Prométheusz ellopta a tüzet, nekem is, hogy a nagy téli szánkózások után megmelegíthessem a kályhánál a kezeimet, és ezért a máját mindennap egy keselyű marcangolta, míg Akhilleusz meg nem szabadította szörnyű kínjaitól. Az én Akhilleuszomat Harvoninak hívták, de amíg el nem jött, nagyon-nagyon sok víz lefolyt a Tiszán. Nagyapa megengedte, hogy a cserépkályhában mi gyújtsuk meg a tüzet egy fidibusszal, aztán a fahasábok lángolni kezdtek, Nagyapa pedig becsukta a vasajtót, aminek kis, kerek ablakain át láttuk, hogyan táncol a foglyul ejtett tűz, a Kaukázus sziklájához bilincselt titán ajándéka.
Az én májam viszont az övével ellentétben nem újult meg másnapra.
A tűz nélkül megfagytam volna, de a vérplazma nélkül, amit kaptam pár napos koromban, a tűz melege nem ért volna semmit. Akkor és ott megmentette az életemet, de akkor és ott meg is fertőzött egy vírussal, aminek hepatitis C a neve. Az infúziós tartályból elszabadult egy falkában járó, életveszélyes fenevad, ami azonnal marcangolni kezdte a májamat, és ahol beleharapott, ott az élő szövet kötőszövetté vált.
Ráadásul nem érte be velem, az ikertesóm mája is kellett neki.
Az egész család boldog volt, hogy egy kiló hatvan dekásan, túlélve egy hasmenésjárványt, élve sikerült kijutnunk a kórházból.
Ez 1970-ben történt.

Közben eltelt negyvenhat év, sok víz lefolyt a Tiszán. Egy nap a testvérem háziorvost váltott. Dr. Cs. G. belgyógyász-kardiológus olyan szakember, aki nem legyint a legapróbb rendellenességre sem, addig jár utána, amíg ki nem deríti, mi van a háttérben.
Ez az apró rendellenesség az ikertestvéremnél az ízületei gyakori gyulladása, bepirosodása, vérvételkor a rossz májfunkcióértékek voltak, ezek mellett pedig a folyamatos fáradtság. A régi háziorvosa ezekkel az apró-cseprő ügyekkel nem foglalkozott, dr. Cs. viszont rögtön elküldte egy hepatitis C-re fókuszáló vérvételre. Pozitív eredmény jött.
Ez 2016 tavaszán volt.
Emlékszem, munka után beszéltem anyukámmal, mondta, hogy a tesóm sírt. Nem igazán értettem, miért kell sírni egy pozitív hepatitislelet miatt, hiszen azt gyógyítani lehet. Ezt gondoltam akkor. Majd biztosan kap egy-két szurit, egy kis gyógyszert, és meggyógyul.
Úgy gondolkodtam, mint azok, akik semmit sem tudnak erről a betegségről, de még csak nem is hallottak róla. Ma is rengetegen vannak, de ami még nagyobb baj, hogy rengetegen fertőzöttek is közülük. És most, amikor ezt írom, fertőznek. Bárkit, aki a vérükkel kapcsolatba kerül. Merthogy ez a betegség vér útján terjed.

2014 májusában varrattam egy tetkót a bal felső karomra. Nem bántam meg, nagyon szeretem, egy ikrek szimbólum, igazán nagyon szép.
Három év múlva viszont, amikor én is kézhez kaptam a pozitív leletemet, eszembe jutott, vajon hány embert fertőztem meg akkor, és ők hányat még azóta.
Mert elég csupán annyi, hogy azok közül, akik elkapták tőlem a vírust, elmentek, és csináltattak még egy tetoválást. Vagy kettőt. Nem is biztos, hogy ugyanott. Lehet, hogy egy másik városban, másik országrészben, vagy esetleg külföldön.
Vagy piercinget rakattak az orrukba. Folyt a vérük, és ha a piercinges nem fertőtlenített megfelelően, akkor a következő vendég is bekerült a hepatitis C-sek táborába.
Persze, sokan érvelnek azzal, hogy egyszer használatos cuccokkal dolgoznak az ilyen szalonokban. De mi van akkor, ha nem?
Nagyon nagy árat lehet fizetni ma a divatért. Mert nem mindenkinek van vagy lesz CS.G.-ja.
És akkor meg fog halni, májrákban.
Mert ennek a betegségnek ez a végállomása.

Másnap reggel, szeptember kilencedikén szabadultam el, gyönyörű nyárutó volt, ezerrel ragyogott és melegített a nap. Az ikertestvérem volt az első, aki elindult hozzám.
Kaptam két receptet, amiket csak a kórház gyógyszertárában válthattam ki – úgy mondták, az intézeti gyógyszertárban. Megtudtam, hogy az ország egyetlen patikájában sem fogják ezt nekem ide adni, csakis itt, Nyíregyházán.
Szürke, jelentéktelen kis épületben nyomta a kezembe a gyógyszerész a Ribavirin nevű gyógyszert és az Interferonnak keresztelt hiénakutyát, egy hónapi adagot mindkettőből. Az Interferon injekció, amit magamnak kellett – volna – beadnom, hetente egyszer. Egy beutaló is a receptek közt volt, a havi egy vérvétel mint rutinprogram akkor kezdődött.
Nem éreztem rosszul magam, nem voltak fájdalmaim, alig vártam, hogy kikerüljek az utcára, és a hátam mögött tudjam a szenvedésnek és halálnak, a reménytelenségnek és a reménynek ezt az eklektikus, ódon-modern épületét.

Kezdetben hetente jártam kontrollra, aztán beállt az a rendszer, hogy havonta csak egyszer látott K. doktor. Közben jártam dolgozni egy általános iskolába, ahol a pénteki kontrollt sem fogadta be az igazgató gyomra.
Úgy bánt velem – a helyettessel együtt – mintha a Lidóra kéredzkedtem volna, mintha passzióból mennék a hepatológiára.
És akkor, szeptemberben még aránylag jól bírtam mind az injekciókat, mind a napi öt szem gyógyszert. Csodálkozott is a család meg az ikertesóm, Vera, hogy nahát, mintha nem is ilyen bivalyerős cuccot eszegetnék marékszámra. Mennyire bivalyerőset?
Hát, mint a szegény kemósok, csak szájon át, illetve a hasamba szúrva.
A lapról, amelyiken az egymást követő kontrollok eredménye áll, világosan kiolvasható, hogy ez a két szer, a ribavirin és az interferon karácsonyra bizony kinyírtak. ENGEM, aki mindig sportolt (úszás, futás, bicikli), és talán ennek köszönhetően nem is nagyon talált meg semmilyen kórság. (Az injekciót tűfóbiásként nem voltam képes saját magamnak beadni, minden pénteken elmentem hát a körzeti orvosom rendelőjébe, ahol Valika, az asszisztens szépen beadagolta.)

A főnökömet kértem még szeptember elején, hogy lehetőleg péntekre ne rakjanak be nekem órát, mert nem fogok tudni dolgozni ilyen gyógyszerekkel a véremben, az agyamban, meg még isten tudja, mimben.
Leszarták, sőt, voltak annyira szemetek, hogy délelőtt tizenegyre rángattak be, délután négyig.
Ezekből a péntekekből nem volt túl sok, mert nem bírtam bemenni, és hogy ne köthessenek belém, ilyenkor kértem egy egynapos táppénzt. Tartós táppénzhez nem elég egy pozitív hepatitis C-lelet és a kezeléssel járó hercehurca sem…
Emlékszem, amikor arra kértem, csinálják meg a helyettesítésemet péntekre, mert kontrollra kell mennem, a következőt kérdezte: a testvérednek hogy tolerálják ezt a munkahelyén?

A ribavirin az interferonnal kéz a kézben szép lassan a legkülönfélébb tüneteket produkálta. Olyasmit is átéltem, amit addig soha: beszívtam a levegőt, mégsem kaptam eleget. Érdekes – meg is döbbentem, emlékszem – de engem, aki akkor már régóta nem sokra becsülte az életét, olyan vad halálfélelem kapott el, mint azelőtt soha. Egy orvos barátnőm javaslatára ettem a céklát (nyersen), ittam literszámra a paradicsomlevet, hogy pótoljam a vörös vérsejteket a véremben. Rövid időre tényleg segítettek, de olyan volt az egész, mint egy pehelysúlyú (piros zöldségek és gyümölcsök) és egy nehézsúlyú bunyós mérkőzése… Emlékszem, egy este még Verát is áthívtam, hogy aludjon nálam, hogy ha már meg kell halnom, legalább ne legyek egyedül.
Mindenki, akit ezzel a szerkombinációval kezeltek hepatitis C ellen, nagyjából ugyanazokat a testi tüneteket sorolná fel, amiket én is: iszonyú fáradság, légszomj, állandó szájszárazság (hordószám ittam a limonádét és a teát).
Nekem szerencsém volt, csak kevés hajam hullt ki, és egyetlen fogamat sem veszítettem el.
Az életemet viszont majdnem, a kezelés negyedik hónapjában.

Folyt köv.

Első rész itt.