Régen írtam már… Igazatok volt (akik hozzászóltak ) valamelyik „blabla…írjuk ki magunkból” irományomhoz. Most padlón vagyok… Talán, mint még soha… Pedig már többször megjártam a POKLOT, próbáltam ezzel az irkálással segíteni magamon és rajtatok. Egy darabig ment is, de mi lett a vége? Na mi? Megint gyógyszerek… gyógyszerek tömkelege…Egy bipoláris soha nem gyógyul meg? Vagy mi van??? És pont a lehető legrosszabbkor jött rám megint az elmebaj (rengeteg munka, tanulás). Nem bírtam tovább, felkerestem egy pszichiátert, elregéltem pokoljárásom történetét. És újra gyógyszerek… Amik miatt sem tanulni nem bírok, sem dolgozni rendesen… JA! Előjött valami pánikbetegség, üldözési mánia, tömegiszony, áh, nem is folytatom, hosszú a lista… Összedőlt a tyúksz*ros kis semmi „élet”em, pedig már több mint 1 éve letettem ezeket a vackokat. Most nem tudom, hogyan tovább… Ennyi volt? Kész? Vége? Nem tudom… Adjam fel? Csak jönnek és jönnek a szuicid gondolatok… A gyógyszerektől nem is emlékszem semmire… de talán írtam egyszer, hogy irogatok és megosztom veletek szívesen… Az egyikben volt egy segélykiáltásos rész (most nem találom hirtelen meg, melyik az…), a lényeg: senki, az égvilágon SENKI nem hallja, vagy nem akarja meghallani az apró kis ’segélykiáltásaim’-at… Kiborultam… Hogyan tovább???? Nem szabad feladni!!! De… de lehet, tényleg ennyi volt??? Nem tudom…

Mára ennyi jutott a sztoriból…

Vigyázzatok magatokra, ha valaki tud most nekem okosat mondani, légyszi írjatok nekem kommenteket! Igyekszem kitartani…

Sziasztok!