Hirtelen eszembe jutott Salvador Dalí, Van Gogh, és Nero Claudius Caesar.
Képzeljük csak el, hogy Van Gogh autogen tréningen relaxál, és megelőzi öncsonkító tettét.
Pszichoanalitikusan orientált terápián derülne ki, hogy Nero következő terve az, hogy miközben felgyújtja a várost, közben szavalja verseit.
És ha a zseniális szürrealista festő kognitív viselkedésterápiára járt volna? Vajon akkor is ilyen műveket készít? Pszichedelikus művészet és a szürrealizmus kialakult volna? Lehet, hogy ha nem menekül a kreált káoszából az álmokba, őrült látomások irreális világába, hanem szépen követi pszichiátere tanácsát és beveszi a napi 2*50mg Nantaridot csendes, szorgalmas hivatalnokká válik?
Szinte szétrobbant bennünket a saját tudatalattink. Ráokádjuk a vászonra. 3* nagyobb lény lakozik bennünk, mint a testünk maga. Tele agresszív narcizmussal, teátrális absztrakt kifejezési móddal… paranoid, sötét, rettenetes gondolatokkal. Sikoltó hangok elől futkározva menekülünk a saját kis kultúránkba. Ott a mi világunk. Míg magunk ellen nem fordítjuk, és végül csak a hiénák ritmusos vihogását halljuk a sötét óvóhelyen.
Micsoda alkotás lehetne ebből. De a festő egyszer leteszi az ecsetet. Kérdés csak az, hogy mennyi időnk van még.