Igen, nem adhatjuk fel…Nem…Aztán a hangulatingadozások, és az, hogy “elvan” az ember lánya. Azért ez bosszantó:/Ne már…

Sokszor gondolkodtam, hogy odaföntről miért kapjuk, kaptam ezt?! Másnak a családja, férje, gyereke van, és ott nem engedheti meg magának az ember lánya, hogy beteg legyen..de nem ám..Erősnek kell lenni…Köszi, de hogyan? Hogyan kezdjek el lépkedni, és hogyan találjam meg a kivezető útat ebből a labirintusból..Én nem akartam ezt, és nem szerettem, vagy kértem én…. “Erőlködöm” én…Mármint a gyógyulással…

Vigyázni kell minden betegséggel:depresszió, pánik, evészavar betegség stb. Bármivel..Aztán én beteg vagyok, hát értsék már meg?!Persze. Megértik. Adnak “mankót”, a pszichológusok, doktorok, de mit mondanak még nekünk, nekem? Magadnak kell kimászni ebből. Erre megrettenünk, mert lehet, hogy egyedül vagyunk, magányosan ezzel a “kórral”….Kétségbeesünk…Sírunk, és padlóra kerülünk..Pszichiátriai osztály….. Becsukodik az ajtó, és kajuk intravénásan a nyugatót, meg a miegymást…..Rokonok sajnálkozó pillantása, és kezeinket fogó férj, gyerek, életünk párja. Belesüppedünk a párnába miután elmentek, és zokogunk….

Kellünk még még valaha valakinek? Fontosak vagyunk mi még valakinek? Igen? Pedig amikor beleburkolodzunk a takaróba, és olvassuk Györgyi könyvét, vagy bárki olyanét aki átment ezen, és bizony ez nem hiszti,- közben meggyőződünk róla,- henem betegség. Keresed az okaid, hogy miért pont Te, Én? De most miért? De hát te normális vagy, és te nem….Kérdés “lábon” ki tudod hordani, vagy “csak mankók” elegek…

Beletesped az ember lánya..Szépen lassan “elfelejt” szórakozni menni, vagy ha elmegy, akkor korán hazaszalad, mert otthon nincsen semmi baj, otthon biztonság van..Hová tűnnek a barátok? Voltak egyáltalán? Elmerjük mondani egyáltalán, hogy mi a baj? Miért nem veszik észre? Talán nem értenék meg?!

Életvidám, és talpraesett emberek vagyunk. Noha minden ember más. Igen. Küzdünk. Mindenki a maga módján.Voltak céljaink, álmaink. Sok minden mentem én is keresztül. A depresszióról azt hittem, hogy egy alapos beszélgetésekkel, minden legyőzhető. Hogyne. De amikor célunkat tévesszük, és jár az agyunk. Miért pont én?!!Annyira igazságtalan…Annyira fel akarsz állni, és mindig valaki visszanyom…Erős vagy, de nem látod már értelmét….Pedig valamikor a legpocsékabb helyzetből is láttál kiutat. Én is…Most mi van? Mikor lesz az, amikor az írhatom ide: Meggyógyultam!Én segítek annak aki beteg, akár találkozzunk, vagy beszéljünk. Segítek abban, hogy nem adja fel, és hogy érdemes küzdeni, mert igen, én megcsináltam, és igen, lassan de apró lépésékben előre törtem, és itt vagyok, és talpra álltam…

Most még időd kérek. Célok után kell néznem.Igen, ahogy Ikszyszilon írta, még egy jó nagy adag szerencse is kell….Talán odafönt szeretnek….Remélem..:)