Sziasztok

Rátaláltam erre az oldalra, és megtetszett, úgyhogy ezekután jómagam is itt fogom rontani a levegőt. Hogy mit tudnék magamról mondani? 32 vagyok, elvált (feleségem, szegény, idegösszeomlást kapott a végén már napi 3-4 rohamomtól, meg attól, hogy már volt hogy őt sem ismertem meg), munkanélküli – hozzátenném, lelkük rajta, munkahelyem a végsőkig tolerálta a helyzetet, és a végletekig hullámzó lelkiállapotú. Egyik nap lelkes, bizakodó, felemelt fejjel, aztán jön a másnap, és a leszegett fej, a depresszió, a szótlanság, és persze a napi “műsorok”. És másnapból van több. A legújabb, hogy ruhatáram le kellett cserélni sötét szinű nadrágokra – gondolom nem kell mondjam miért – ja és persze még ez sem veszem észre, csak azt, hogy nagy helyem van a buszon, héven, stb… De az élet megy tovább, jöhetnének a pocsék közhelyek. Azelőtt vezető pozícióban dolgoztam, mostanra már le kell írnom, hogy meg tudjam jegyezni az 3×5 féle bogyóm napi adagolását (ugyis kell a könyvecske a zsebembe, már bele lett vésve, színről meg még meg tudom ismerni, nagy gond még nincs :P). A minap meg akartam látogatni a volt kollégáimat és nem találtam oda ahol 5 évig dolgozam. Inkább kimentem a Margit-szigetre egy padra kicsit kiborulni – pasiknak is szabad, modern kort élünk vagy mi. Viszont letettem a cigarettát 16 év után, nem szennyezem magam kávéval, szénsavas vackokkal, semmivel. Még ahhoz sincs kedvem. Szegény kezelőorvosom, amikor meglát, meg amennyit zargatom mostanában, én sajnálom Őt. De még jól bírja. Hogy lehet ebből kijönni? Mit tehetek ha emberekhez sincs kedvem (még a barátaimhoz sem, pedig Ők még így is keresnék a társaságom), totálisan antiszociális lettem (ennyi évesen szinte félek az emberektől), és a legjobban a 4 néma fal között érzem jól magam?