Már rég írtam ide, de azért olvasgatom az írásaitokat. Sajnos kell, mert ez is egy támasz. Néha megnyugtat, hogy mások is szenvednek így, ahogy én, de el is szomorít. Mi értelme az életnek,ha csupa szenvedés? Most megint beteg vagyok, nem nagyon,csak a nőgyógyászati bajom miatt kiürült a szervezetemből a vas, és vérszegény is vagyok. Hosszú éveket töltöttem el azzal, hogy orvostól-orvosig jártam a gondjaimmal, majdnem volt műtétem, de meggondoltam magam. Talán ez volt a baj. De valahogy mindig közbejött valami amikor a szike alá kellett volna feküdnöm. Jel volt, vagy csak a félelmem és bizonytalanságom miatt én csináltam magamnak az akadályokat? Nem tudom. Szóval itthon vagyok és ilyenkor van időm magammal foglalkozni, sőt úgy érzem megint tennem kéne valamit az egészségemért, de már nem tudom merre menjek. Kis pont vagyok, és teljesen belegabalyodtam a szálakba. Eltévedtem megint, mert buta vagyok összerakni a mozaikot. Hol kezdődtek a bajok, mi rá gyógymód, hogyan is függnek össze a betegségeim? Reflux, bélbetegség, hormonzavar, miómák és ugye a pánik és depresszió. A hormonzavartól vagyok depressziós, vagy a depresszió hatása a hormonok összekuszálódása, csak túl érzékeny vagyok a világra, vagy ez egy betegség, ami hozza a többit és gyógyítható? Elfáradtam. Századszorra is elfáradtam. Mély barázdát írok mindig ugyanabba a körbe. Kevés változás történt, csak elment egy csomó év és energia. Nem akarok már családot,nem erölködöm a barátságokon, csak némi boldog és fájdalommentes időt akarok, vagy halált. Bár arra is rájöttem, hogy a sok öngyilkos talán nem a halált akarja,hanem a nem létezést. Akkor nincs fájdalom, félelem, megfelelés. Nem baj, ha a többi sincs,de ami megfojt, felőröl és vakká tesz a szép és jóval szemben végre eltűnik. Nem számít, hogy a kevés jó is eltűnik, mert azért talán meg sem éri. Minden kis pillanatban ott a sötétség, amit már nem lehet kiirtani, a félelem, hogy megint rossz lesz, hogy nem is érdemlem meg ha ebben a pillantaban kaptam valamit.

Megtanultam, hogy másoknak is vannak gondjai, hogy mások sem tökéletesek, hogy nem vagyok sem különleges, sem kivülálló. Mégis sokszor azt érzem, hogy más nem szenvedhet ennyit,mert akkor rájönne az emberiség, hogy nem érdemes élni, csak a fajfenntartás az egésznek a lényege. És lám, sokan úgy néznek rám, mint egy űrlakóra…Nem akarsz élni? Nem akarsz gyereket? …Mi vagy te? Igen, mi vagyok én?? Ugyanolyan esendő, sérülékeny test és lélek mint a többiek – akit a pillanatnyi helyzete és érzése befolyásol, vagy más. És ha más,miben más? Olyan aki ráébredt, hogy nem tökéletes az emberi faj és a földi élet, vagy egy olyan valaki akiben elromlott valami fontos? Esetleg képtelen vagyok olvasni a sorok között,pedig kapom a jeleket, hogy mit kéne másképp tennem, vagy megtanulnom az életben, csak rossz tanuló vagyok??