Nem tudom mi a bajom, de talán van bajom. Nem tudom milyen betegségem van, ha van egyáltalán, vagy egyáltalán beteges e a viselkedésem. Csak folyamatosan azt érzem: nem bírok élni.

Ősszel töltöm be a húsz esztendőt. De kezdjük az elején. Szeretnék jó előre menni, hiszen ott kezdődött… Csendes, kicsit komoly, jól nevelt kislányként éltem egy fedél alatt édesanyámmal és nagyszüleimmel, szeretetben és teljes átlagban éltem, édesapámat és annak rokonait soha nem ismertem. Talán három éves lehettem amikor végleg elköltözött, anya ezt mondta, de nem lehetett akkor sem velünk sokat, hiszen se az arcára nem emlékszem, sem egy történetet nem tudok felidézni, nagyobb koromban egyszer kérdeztem anyát felőle, de sírni kezdett, nevelőapám pedig megkért ne akarjam firtatni a múltat. Később nevelőapám betölötötte édesapám szerepét. Óvodás korom nagycsoportos szakaszában kerültem először intim viszonyba valakivel, ez rettentő sokáig így maradt, de azthiszem olyankor nálam képszakadás lehetett, mert soha nem gondoltam rá, és soha nem éreztem ezzel kapcsolatban semmit. Vagy ha igen, most nem emlékszem rá.

Fura dolgokat rajzoltam. Rajzolt alakjaimat kínoztam és elvéreztettem. Természetesen mást is, sok szép rajzot készítettem azokon kívül, állandóan rajzolgattam, nem lehetett kivenni a kezemből a ceruzát, filctollat, zsírkrétát. A „remekműveimet” mindenki agyondicsérte, nekem meg nőtt a büszkeségem. Iskoláig egyetlen barátnőm volt, akit nagyon szerettem, mindig együtt voltunk, de a későbbiekben is együtt maradhattunk, hiszen mindktetten ugyanabba az iskolába, sőt osztályba jártunk! Iskolában azért több baráttal is gazdagodtam, közülök néhányat mai napig ismerek. Anya szerette volna, ha járok sportra, táncra, vagy bármi ilyesmire, és akármennyire mondogattam mindig hogy mennyi minden akarok lenni ha nagy leszek, soha nem kezdtem bele egyik ilyen programba sem, és nagyon sok játékomat eladtam másoknak, amit mai napig bánok! Anya bármit megadott volna nekem, rengeteg ajándékot kaptam mindenkitől, minden mindig olyan profin és hibátlanul nézett ki körülöttem, mintha gazdagok lennénk, gyakorta elmentünk művelődni, múzeumba, állatkertbe, kirándulni mindenfelé, mert anya mindennel meg akart ismertetni, és mindig jól néztem ki, divatos és komoly, nagylányos ruháim voltak, talán 10 éves koromig anya mondta meg mit vegyek föl.

Anya gyakran mélységes depresszióba süllyedt, pánik és dührohamai voltak, olyankor pedig minden mocsoknak lehordott és tényleg nagyon idegbeteg volt, mintha nem lenne magánál olyankor… Pár évvel később a dühöngései még mindig folytak, máskor sírni láttam, mert nem értette miért utálom. Korán hazudozni kezdtem. Soha senkinek nem hazudtam, csak édesanyámnak, kisebb koromban iskolával kapcsolatban, később tizenévesen pedig arról, hogy hova megyek, mit csinálok, stb. nem szerettem anyával lenni, mert soha nem lehetett tudni, mikor lesz éppen dühös. Máskülönben tényleg mindennel elhalmozott és mindenfelé elvitt, esténként mesét olvasott! Rendszeresen hazudtam, az iskolai jegyeim romlani kezdtek, mégjobban hazudtam. Anya nehezen mutatta ki a pozitív érzéseit, nem az az ölelkezős típus.

Tízenéves korom előtt már meg akartam halni. Nem sokára nem telt el úgy egy hét hogy ne szerettem volna öngyilkos lenni, bár ez a tettekig soha nem ment el, bár történt hogy annyira komolyan gondoltam hogy féltem a „pár óra múlva eljövő” halálomtól, vagy gondoltam a barátaim mentették meg az életem, egyszer leültem az út közepére, fölszedtek. De tipikus depresszió nem volt, ha épp nem akartam meghalni, és nem gyűlöltem magamat anyámmal együtt akkor nevettem, szórakoztam, fecsegtem a barátnőim körében. Minden hétvégén a nagyszüleimmel aludtam, szerettem ott lenni, jobban mint itthon. Szinte még most is érzem a mamám öreges ujjait a kézfejemen ahogy simogatja! Nevelőmet szerettem, mert megnevettetett, amikor matekot gyakoroltunk nem szerettem, szorongtam, a fejemre volt koppintva mindig és este tizenegyig tanulni nem jó dolog. 12 évesen lett egy újabb, másik legjobb barátnőm, akit idealizáltam és állandóan együtt voltunk, és ugyanazt csináltam amit ő. Életemből 2 évet töltöttem intenzív pasizással, amit csakis kizárólag ezzel a barátnőmmel együtt csináltam. Később is megismertem sok fiút, volt gyűjtögetős időszakom, de őket leginkább interneten ismertem meg, és ennél közelebb nem kerültek, de közülök egy-kettővel mély lelki barátságot kötöttem, meg rájöttem milyen jó az internet, hiszen itt írni kell, és játszhatok a szavakkal, és miközben szavakkal játszottam, úgy éreztem a beszélgetőpartneremmel játszom.

Szüleim ha jól emlékszem 12 éves koromig vittek az iskolába, és jöttek értem, mert féltem egyedül járkálni. Akkoriban fejlődtek az idegbeteg hajlamaim, dühöngtem, titokban a hajamat tépkedtem sokáig. Az iskolában nem voltam jó tanuló, és anyáék is megmondták, hogy reménytelen az esetem, hiszen soha nem változtattam semmit a hozzáállásomon. Menekültem otthonról, inkább eltűrtem pár megaláztatást a suliban, mint otthon legyek. Mivel – állításuk szerint – nem vettek volna fel sehová, egy ismerősöm régi középiskolájába kerültem, amiben a szakma tökéletesen távol állt tőlem, de egy évre lettem ott hogy angolt tanulhassak, ahol az első fél évet bezérva antiszociálisan folyamatos rajzolással töltöttem, aztán szereztem magamnak 2 barátnőt, akikkel együtt voltam. Akkoriban kezdett el a hangulatom szélsőséges változatosságot produkálni, közben szerettem volna kiríni a tömegből, hülye dolgokat csináltam, zenekarért rajongtam (pont úgy mint az előző legjobb barátnőm), és először dühből karcoltam, majd depresszióból és szorongás miatt vagdosni kezdtem a csuklómat és a lábamat. Imádtam vagdosni magam. Nevelőapám egyre jobban megőrülni látszott, néhányszor megütött, félelmetes hangon övöltött, és sokat veszekedtek anyával, illetve rettegni kezdtem a nevelőmtől mert folyamatosan azt éreztem belémlát. Jellemző volt még egész kisebb koromban, hogy ha anya szerint „ilyen” vagyok, akkor pillanatok alatt – függetlenül attól mit gondoltam előtte – olyanná változtam, legalábbis olyannak éreztem magam, és ez középiskolásként még erősebb lett. Következő iskolámban egy olyan szakra jelentkeztem ami igazából annyira nem is vonzott, de mivel művészethez tartozott, és mert anyáék mondták, nincs sok választásom, ezért az lett. Nagyon korán megismerkedtem újdonsült legjobb barátnőmmel, akkor ő lett a középpont, illetve az ő barátnőivel is jóban voltam, az osztály többi részével megutáltattam magam. Már jártam pszichiáterhez a vagdosás és hangulatingadozás miatt, végül is ő megmondta hogy valószínűleg bipoláris depresszióm van, de nem tudom igaz e, az évek folyamán egyre inkáb nem, mostanra egyáltalán nem nyílok meg a dokinak, szerepet játszom előtte, nem kedvelem, de nem merem megmondani neki, és valószínűleg soha nem tudott rólam elég sok mindent.

Rákaptam az alkoholra, meg akartam ölni a lelkem, iskolába nem jártam. Szerencsére abbahagytam az alkohol ivást, barátok támogattak. Nyárra elhatalmasodott rajtam egy olyan „nem tudom mi van” érzés, mintha vak lennék, süket, s néma egyszerre és az égvilágon nem értek semmit. Düh és hisztis rohamok törtek rám, törnek rám mai napig, ilyenkor verekszem vagy a lábamat ütöm ököllel, vagy ököllel a falat, vagy fejemet is beleverem valamibe, ilyenkor mindig sikoltoznom kell, de ezt ritkán teszem. Miután egyik barátommal rosz lett a viszonyom olyan depresszióba és övádba csöppentem hogy ez miatt szinte egyáltalán nem ettem, és teljesen szétestem, nehezen találtam a valóságot, nem tudom most jól elmagyarázni sajnos… Miután egy másik barátommal ugyanez történt, még mélyebben kezdtem vagdosni a karjaim és egyáltalán nem érdekelt hogy halok e vagy élek. Sebészeten kötöttem ki. Kisgyereknek éreztem magam, ez most is így van, nem vagyok nő, semmit se tudok, persze tudom hogy igazából nem vagyok kicsi, csak nincs meg az az érzés hogy 19 vagyok és kész. Féltem és félek magamtól. Hatalmas befolyással vannak rám a barátaim, de mivel a való életben csak felszínes kapcsolatokra futja, és senkinek sem nyílok meg szóban, ezért a barátságaim távkapcsolatban mélyülnek ki, de velük találkozom is, csak nem hetente. Nem mindig értem, mit miért teszek. Drogokat használok, gyakran egyedül itthon, társaságban mindig, fiúkkal csakis így állok szóba és testileg közeledem hozzájuk. Pánik és dührohamaim vannak. Egyetlenen, a nem-evős időszakomon sikerült túllépnem önerőből, és szerettem volna jobb ember lenni, egy darabig bírtam a jobb-ember létet, de nem sikerült megtartanom és jelenleg szana széjjel vagyok esve. Jelenleg 2 olyan barátom van, akikért szinte rajongok, és egyre inkább nyílok meg nekik, ahogyan at az előző barátaimnál is tettem, túl közel kerültem hozzájuk. Tulajdonképpen az összes hangulatomat ők uralják, máskor meg menekülnék el tőlük, és egy ideig ilyenkor tényleg elmenekülök. Ugye kellenek nekem, mert ők tartanak egyben, de közben menekülnék el, mert nem bírom ha valaki hosszú ideig rámtapad és egyébként is túlzottan megnyíltam! Nem értem az érzéseimet nem értem a cselekedeteimet, paranoiás vagyok a kapcsolataimban, miközben az összes új kapcsolatban a biztonságot keresem, meert mindig arra vágyom hogy fogják meg a kezemet. És segítsenek, persze ez lehetetlen, de mégis, legbelül ezt szeretném. És szeressenek. Csak én ezt már nem mindig bírom elhinni, hogy szeretnek. Máskor – főleg a „meneküléseim” első pár napjában – azt hiszem hogy nincs szükségem senkire és megállok a saját lábamon. Itthon a szüleim előtt szerepet játszom. Egész életemben hagytam hoy mások irányítsanak, és egész életemben mindig magam ellen működtem. Szeretek segíteni msáoknak, mert ettől érzem jót teszek, de minél inkább szét van esve minden, ez se sikerül, mert kibújik az önzőségem, és gyakran álmodozok arról hogyan teszem tönkre magamat, a testemet.

Hosszú lett és értelmetlen, bocsánat, de le kellett írnom.