Fogalmam sincs hogy kezdődött a baj, sokszor arra gondolok, hogy amikor megszülettem. Nyilván, mert ha máskép alakul ugye nem lenne problémám…:) de talán már sokkal előbb. A szüleim nagyon fiatalok voltak, első szerelem volt és a családok között nem volt felhőtlen a viszony. Szóval volt aki nem akart engem – nem a szüleim. Talán ez már számít, azt mondják már a magzati élet meghatározza egy emberke jövőbeni életét. Hát igen, gondolom az sem hiányzott, hogy anyám azért csak rágyújtott néha,még ha kevesebb szálat is szívott, mint régen. Aztán ott volt a kora gyerekkor. Csak pár éve derültki, hogy a szeretett nagyanyám elvett édesanyámtól pici gyermekkoromban, mert annyira nem bírta elviselni édesanyámat – talán az anyák a fiaikkal szembeni féltékenységük miatt. 3 hónapig egy kis gyermek az anyja nélkül? Nem hinném, hogy pótolni lehet az anyát egy nagymamával. És hogy hol volt az apám ezalatt? Örlődött a felesége és az anyja között, szóval a saját bajával volt elfoglalva. Talán mentségeket keresek a számára, mivel imádtam. Kisiskolásként már utáltam iskolába járni, sőt, már az ovival is bajok voltak, volt egy kiscsaj aki mindíg csúfolt, és meg egy nyúl voltam. Az iskolában napközibe kerültem, ahol volt az un. nemzetiségi gyerek, akik nem szégyelltek megverni egy kislányt. És otthon? Mint írtam fiatal szerelmes-pár vállalt gyereket, így még nem élhették ki az egymás iránti érzelmeiket, máris ott voltam. Igen, egy idő után feleslegesnek éreztem magam, apu anyut szereti, anyunak mindíg igaza van. Egyszer azt mondták a szüleim egy másik családról, hogy majomszeretetben élnek, folyton szeretgetik egymást, nekünk meg nincs szükségünk erre, mivel mi így is tudjuk, hogy szeretjük egymást. Biztos? Ma már ezt kérdem. Úgy látszik én mégsem tudtam.

Szóval az elején bajok voltak velem (?) csendes magába forduló kislány voltam, és próbáltam megfelelni. Ez példázza az is ami minap jutott eszembe, amikor a lábamra néztem. Ja, még mindíg ott az az anyajegy amit kiskoromban a tornaöltözőben annyira szégyelltem, ma már észre sem veszem. Akkor ez nagyon zavart, takargattam.

Általános iskolában volt 2 barátnőm, ők voltak a mentsváraim. Anyám el kezdett inni, apám mióta az eszemet tudom, mindíg ivott egy kis sört. Anyu túlzásba vitte, azóta meggyógyult megkérdeztem miért csinálta, boldogtalan volt? nem tudta, egyszerűen rászokott, aztán nem tudott leállni. Akkor nagy törés volt az életemben, apám halála óta és az idegösszeroppanásom óta ő támogat. De ezt később. Szóval ismét nagymamámnál kötöttem ki, falun új osztályban, új lányként, barátok sehol. Nagymamámmal minden nap sírtunk. Ennek hatására nőgyógyászati panaszaim lettek, kb. 14 éves voltam. Már akkor volt valami a hormonrendszeremmel, gondolom az állandó stressz így jött ki. Kórház, végül hormongyógyszer lett a vége.

Jött a pályaválasztás, fogalmam sem volt mi akarok lenni, örültem, hogy kezd rendeződni az életem. Mivel a régi barátaim messze voltak, el kezdtem barátkozni egy osztálytársnőmmel, aki nővérképzőbe ment. Így én is odakerültem, mert együtt akartam vele maradni, nem akartam elveszteni megint egy barátot. Rosszul döntöttem, nem is kerültünk egy osztályba, pár hét alatt lett új barátnője. Nekem mindíg nehezebben ment a barátkozás.

Anyám gyógyulása után, egy darabig madarat lehett volna fogatni velem, de aztán az suli első évében talán el kezdem fulladozni, most már tudom pánikolni. Orvosok, autogén-tréning, pszichológus. Nem segített, csak a szerelem.

A szakiskola alatt szerelmes lettem apám egyik barátjába, aki sokat járt hozzánk. 13 évvel volt idősebb nálam, senki sem értette miért pont ő? Nem tudom,talán mert láttam a szemében a vonzódást. Jó volt, hogy van valakim, aki mindíg ott van, ha kell. Sok vitám volt a szüleimmel emiatt, rendesen megkeserítették az életünket. Persze első szerelem, követtem őt a IX. kerületi putriba. Apám már ezalatt beteg volt, a MÁV-nál szerzett TBC-vel küzdött. Úgy tűnt gyógyulgat. Suli végeztével persze rögtön dolgoznom kellett menni, kellett a pénz. Kórházban, krónikus belgyógyászaton, az való ám egy 18 éves fiatal lánynak. Mellette el kezdtem anyám unszolására, érettségi előkészítőre járni. Sok volt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy sokat szédülök. Ismét orvosok, roborálás. Az igazi megoldás a kórházban való felmondás volt. Betelt a pohár, talán életemben először gondoltam azt, hogy tehetek valamit magamért, nem kell mindent úgy elfogadni ahogy van. És jól tettem, még akkor is, ha hónapokig nem volt munkám. Még mindíg a IX. kerben laktam  a pasimmal nem épp tiszta, rendezett körülmények között, és egyre többször éreztem, ez nem nekem való, talán ennél többet érek. Munka, hazafelé vásárlás, főzés, állandó takarítás 19 évesen egy nyomortanyán.

Az utolsóévem volt hátra a középsuliból (érettségihez) amikor számomra teljesen váratlanul meghalt az apám. Suliba készültem munka után, és hazaszaladtam anyuékhoz, ahol egy távirat várt, hogy meghalt a kórházban. Milyen kórházban, ki?? az apám? mi ez az egész??? azt hiszem nem voltam, teljesen magamnál. Kiderült, hogy apu fájlalta a hasátegy ideje, láza volt, és én ápolónő létemre nem vettem észre, hogy komoly a baj. Magammal voltam elfoglalva, a pasimmal, az apám meg haldoklott. Senki sem monthatja, hogy nem vagyok hibás a halálában. Az utolsó pillanatig megtagadta a kórházat, mégis ott halt meg.

Hazaköltöztem, letettem az érettségit – amikor a vizsgák előtt bejelentettem az osztályfőnöknek, hogy apám meghalt és nem tudok vizsgázni nevetett, sosem felejtem el, talán a piától, nem tudom. Anyámmal olyanok voltunk, mint az élőhalottak, a temetésen mindenki sírt én nem tudtam, csak ürességet éreztem.

Új munkahely, új barát, új szerelem. Jó volt az a korszak, élveztem a munkát, volt egy igaz (vagy mégsem ez egy külön történet) barátom, és beleszerettem valakibe. Az akkori párommal 7 éve voltam együtt és nem akartam azt az életet. De szerettem őt is. Igen ment a vívódás. Sokáig, hónapokig örlődtem, lehet végül ez őrölt fel. Az új mellett döntöttem, de hogy ne legyen fenékig tejfel, válófélben lévő pasi 2 kis gyerekkel. Nagyon nem egyszerű helyzet, volt barátom öngyilkossággal fenyegető telefonjai, a hétvégi gyereknapok az új párom nélkül. Egyre többet fájt a gyomrom, mindíg is gyenge gyomrú voltam. Az új párom rávett, hogy vizsgáltassam ki magam. A vizsgálatok éhezéssel jártak, és a legyengült szervezetemnek 42 kg voltam, sok volt. Először csak összefolytak a betűk a szemem előtt, aztán megint szédültem. Aztán már megint fulladtam, és nem tudtam aludni, egyre mélyebbre kerültem. Végül csak feküdtem az ágyban bőgtem egész nap és arra vártam, hogy segítsen valaki megszabadítani a kíntól. Pszichiáter, illetve több lett belőle és persze gyógyszer, nagyon lassan hatott, nem tudom a körülöttem lévők hogy bírtak elviselni, néha azt hittem megőrülök a félelemtől. Mintha idegen bolygón jártam volna. Hónapok múlva ki tudtam menni az utcára egyedül, de már sosem lettem a régi. Illetve ki tudja, sosem voltam igazán kerek egész. A pszichiáterek tehetségtelennek bizonyultak, lehet én voltam kritikus, vagy csak kifogtam. Volt aki a portán adta le borítékban a receptemet, mert nem ért rá, volt aki elaludt a mondókám közepén, és volt aki azt vágta a képembe, hogy nem is akarok meggyógyulni.

Talán 13. éve szedem az antidepresszánst, mellette pánik, de még kezelhető, 20 kg hízás, hosszan elnyúló heveny, és krónikus betegségek…, gyermeket nem vállalok így. Időnkénti fellángolások, egy újabb fény az alagút végén, de általában csak kilátástalanság, beletörődés élek, mert megszülettem.

Most: Új munkahely stresszel, szürke hétköznapok, néha egy-két nyaralás hullámhegynek, hogy ne adjam fel végleg. Vár még valami rám? Vegetálok? vagy ilyen az élet? velem van a baj? a világgal? túl sokat akarok? természetes velejárója az életnek az ilyen mértékű szenvedés? ettől tán nemesebb leszek?

Sokak szerint nem olyan rossz az életem, igen lehetne rosszabb. De egyre csak érzem az űrt, a céltalanságot, csak eltöltöm az időm ezen a bolygón, de minek?