Az ember életét megszépíti a változatosság és ennek keresése. Erre hívja fel a figyelmet a következő szlogen: „Utazz! Ismerj meg országot, világot!”. Hivatásomnál fogva, -emelőgépeket terveztem,- sokszor jártam az országban művezetni, így alkalmam volt a hazai tájakat megismerni. Amikor már nem voltak drótkerítés- és alacsony költőpénz emelte akadályok, őseink példáját követve megkezdtem a kalandozásokat nyugat felé is. Így a szlogen első fele kipipálható. Visszatérve a szlogen második felére, a világ-megismerésnek egy sajátos formáját választottam. EKG görbém alacsony T hullámának köszönhetően, többször is meglátogattam, és megismerhettem a kórházak semmihez nem hasonlítható, -a külvilág eseményeitől elszigetelt-, belterjes világát. Második rész is kipipálva!
Miért is írtam le ezeket? Mert kb. 10 évvel ezelőtt, egy szívkatéterezés után észleltem először, hogy a bal kezem finoman remeg. Nem sokat törődtem vele. Ezt valószínűleg rossznéven vette, és erősebben kezdett citerázni. De ez a citerázás hang nélküli volt, még erre sem figyeltem föl. Az első komoly jel az volt, hogy amikor fölemeltem egy szatyort, a bal- kezem hirtelen elkezdett egykezes bányászjelvényeket mutogatni. Fölkerestem a körzeti orvosunkat, aki írt egy beutalót a kerületi ideggyógyászatra. Nem tudom miért, de ekkor kezdte el a bal kezem hüvelyk- és mutatóujja a jellegzetes papírpénz-számláló mozgatását. Ezt észlelve, több ismerősöm is, mikor találkoztunk, sajnálkozva széttárta a kezét és ezt mondta: Ne haragudj öregem, ………. (a kipontozott részre tetszés szerinti kifogás beírható) miatt, most nem tudok neked kölcsönadni egy fillért se.

Na így érkeztem meg az ideggyógyászatra, ahol összeismerkedtem a mai napig is kezelő- bűbájos orvosnővel, akinek a jelenléte is gyógyító hatású. Persze ide is, csak felvételi próbaírással, és mint a számítógépes programoknál, csak jelszóval lehetett bejutni:

A bejelentkezési nevem (login): a tajkártya számom volt
A tikos jelszavam (pw): tremor sen. volt

Hát a kezelés csupa-csupa játék volt. Csukott szemmel bújócskát játszottunk, -mindig én voltam a hunyó!- majd eltalálósdit játszottunk, nevetve figyelte, hogy csukott szemmel eltalálom-e az orrom hegyét, s ha sikerült, játékosan még meg is lökött. Ezután sétálunk-sétálunk, egy kis dombra lecsücsülünk játék következett számomra, és a foglalkozást egy kis csapdle-pacsi játék zárta. Mivel jól viselkedtem, hogy máskor is jöjjek, fölírt nekem egy Yumex nevű cukorkát. A körzetis néni ezt nem írhatta föl nekem, így ha elfogyott a cukorka, lélekszakadva szaladtam hozzá ismét játszani. Ez a játszadozás folytatódott egy darabig, mígnem annyira belejöttem, hogy a csapdle-pacsinál igen erőseket ütöttem a kezére.

Ez nem mehet így tovább, mondta. Adok neked egy másik cukorkát is, hogy hagyd abba ezt a durva játékot. De ne egyél belőle sokat, mert elrontod a fogadat! -figyelmeztetett. Így kaptam meg a Requip nevű édességet. Betartottam a figyelmeztetését, ma sem eszem 4 szemnél többet. Ha nagyon megkívánnám, még mindig ott van a Yumex cuki, amiből reggel és délben szoktam nassolgatni. Nem durvult tovább a játék, de a jelszavam (password-öm) megváltozott, az új így hangzott: Parkins in min grad.

Azóta eltelt két év, és előléptettek: mostani beosztásom csak sima parkins. Örülök neki, mert leírásakor kevesebb tinta fogy.

Otthon alig változott valami. Valószínűleg a korom indokolta, hogy az Igenem megelégelte, hogy mint családfő, és ilyen értelemben egyben borfiú, töltéskor a vörösbort mindig kilöttyintettem az ünnepi abroszra. Bár azonnal sót hintettem rá, hogy a folt eltávolításához ne kelljen vágóeszközt használni, mégis lemondatott erről a tisztségemről. Ez könnyen ment, mert ehhez nem kellett 2/3-os többség.

Ezen okulva, most már két kézzel fogom a bögrét, amikor iszom, nehogy azt is elvegye tőlem, és evés közben is állandóan fenyegetem őt a kanál és villa rázásával, úgy látszik hatásosan, mert ezeket a létfontosságú eszközöket megtarthattam eddig. Mivel az én nyugdíjam magasabb, mint az övé, ezért nehogy elessek, és végzetesen megüssem magam egy kibomlott cipőfűzőbe, inkább ő végzi el ezt a képesítéshez kötött munkát, mert én nem vagyok rá képes. Mivel nagy erővel igyekeztem begombolni az ingemet, nem is sikerült ez mindig. Többet ésszel, mint erővel mondta, és valószínűleg azért, mert nem szeret gombot fölvarrni, ő szokta az ingemet is begombolni.

Tehát amikor bizonyossá vált, hogy életemet egy új, kellemetlen társsal, a parkinson kórral kell folytatni, első dolgom az volt, hogy vitorlát bontottam, és elkezdem szörfözni korunk csodálatos alkotásán, a WEB-tengeren, tapasztalatokat gyűjteni; mire is számíthat az ember? És mit találtam? Szakszerű leírásokat a számba jöhető terápiákról, jó tanácsokat az életvitel kialakításáról, leírásokat a gyógyszerekről.

Aztán elkezdtem az érintett emberek megnyilvánulásait is figyelni a különböző PK-s fórumokban. Csupa megrémült, önbizalmát vesztett „gyereket” találtam, akik kétségbeesve panaszolták, hogy az alkalmazott gyógyszer már csak úgy hat, ha növelik az adagját, ami újabb –kellemetlen- mellékhatásokat vált ki.

Aki pacemakert kapott, annak szünetelt a remegése, de megromlott az egyensúlyérzéke stb. stb. És e jogos panaszok mellett csupa reménytelenséget, szomorúságot találtam, sehol egy beszökő fénysugarat, vagy egy mosolyt.

Mindig nagy együttérzéssel, és csodálattal néztem azokat a TV műsorokat, amelyek az úgynevezett bohócdoktorok működéséről szólt. Megható volt látni, ahogy a kis betegek mosolyogva a tréfákon, elfelejtkeztek a rájuk váró kezelések megpróbáltatásairól.

És ekkor eszembe jutottak ők. Hát meg kellene próbálni egy kis vidámsággal, sikerélménnyel felvidítani a csüggedőket. Nagy merészen fölvállaltam a bohóc szerepét, -nem doktor, mert gyógyítani nem tudok. Ez az elhatározásom váltotta ki nálam a parkinsonkór első „mellékhatását”! Lássuk, hogy is történt ez!

Eleinte szorgalmasan, kézzel körmölgettem a felülvizsgálathoz szükséges próbaírást. Ilyeneket írtam: „De sokat kellett várni, míg bejutottam a rendelőbe”, vagy: „A türelem három sor próbaírást teremt” és így tovább és így tovább. Aztán eszembe jutott a fentemlített elhatározásom, meg lehetne ezeket az írásokat értelemmel tölteni. Mivel vidám alaptermészetű ember vagyok, ezek az írások is humorosak lettek. Egy darabig kézzel is meg géppel is leírtam a házifeladatomat, hogy el lehessen olvasni, majd óvatosan kezdtem elhagyni a kézírást, és minden alkalommal már csak a géppel írtat adtam be. Néha ráébred doktornőm a csalásra, és rámparancsol; tessék kézzel is írni! Ilyenkor írok neki egy pár sort, amiből ő meg tudja állapítani, hogy semmit sem javult a kézírásom, éppen olyan pocsék, mint az első. Ezek a kis írások aztán a cégéremmé váltak, ha nagy volt a tömeg, sokszor az asszisztensnővel beküldve az iratot, elcserélhettem egy receptre.

Aztán fölkerültek ezek az Internetre is, jókedvet, mosolyt kiváltva az olvasóimból. És ez megért nekem minden fáradságot, új szakmát adott a kezembe, eszközt a bohócdoktori célkitűzéseimhez: terjeszteni a vidámságot, könnyíteni az életet, mert amíg ezeket olvassák, talán elfelejtkeznek a világ összes bújáról, bajáról. Nem igaz?

Civilke