Más voltam és vagyok. Az őrület határán. Elviselhető? Aki benne van, az tudja, hogy a pokol igazából egy vonzó hely lehet. Itt álljon hát az én történetem. A címe a halál és szeretetlenség, avagy hogyan tesz tönkre mindent az emberi elme, a saját elmém… Szégyenkeznem kéne? Vagy fogjam rá a nyuszira? Igazából nem érdekel. Szabadulni akarok a belső pokolból. Irányíthatatlan, uralhatatlan. Csak a kívülállók gondolják, hogy képes vagyok rá. ” Szedd már össze magad!!! ” – hangzik a parancs. Bár megtehetném… Érthetetlen. Miért nem értik, hogy nem megy?
Valahol gyermekként kezdődött. A család már akkor megpecsételt. Azt mondták érzékeny vagyok, aztán azt, hogy a sírással manipulálok. Fogalmuk sincs, hogy mi játszódott le bennem. Minden elutasítást, lecseszést vagy felemelt hangot elutasításként és a szeretetlenség megnyilvánulásaként kezeltem. Lehet, hogy hülyén hangzik, de már 8 évesen a halál megváltásán gondolkoztam. Nézegettem kifelé az ablakon, hogy biztosan meghalnék-e ha levetném magam, vagy nyomorékként kell leélnem az életem. Ha sírtam, akkor a poklok poklát éltem meg. Nem manipuláltam, ahogy ezt hitték. Csak egyszer érezték volna, amit én. Hideg, mindent felemésztő fájdalom, kibírhatatlan. Sokszor hittem és hiszem, hogy a lelki fájdalomba bele fogok halni és tennem sem kell semmit. Azt tudni kell rólam, hogy apám alkoholista volt, anyut verte. Anyám meg igazból nem törődött velem (a bátyámmal igen). Alá sem írta az ellenőrzőmet. Nem érdekelte, hogy piszkos vagy béna ruhába járok-e, hogy mi ér engem, vagy ki bánt. Egyszerűen felnőttem. Közben a bátyámat abajgatta. Egész nap vele volt elfoglalva. Most persze azt mondja azért, mert ő nem volt olyan talpraesett mint én. Erre csak annyit tudok mondani: haha, nagyon vicces. Bátyám meg egy hazudógép volt. Mindent rám fogott. Ezek meg elhitték, szóval én voltam a hibás még a legnyilvánvalóbb esetekben is. Reakció? Próbáltam lavírozni az élet nevű játékban. Nem kavartam fel az állóvizet. Nagyon jó kislány voltam. Mindenben szót fogadtam. Mindig igazat mondtam. Mindenben megfeleltem azért, hogy egy csepp szeretet legalább nekem is jusson. Igazi szolgává tettem magam. Gondoltam, ha mindenben megfelelek, akkor végre szerethető leszek. Ez mozgatja most is az életem. Folyamatosan próbáltam megfelelni, de közben így is folyamatosan szenvedtem és állandó igazságtalanságok értek. Akkor meg sírtam és meg akartam halni. Sokat gondoltam és gondolok arra, hogy bár meg se születtem volna. Nem értem és értettem, hogyha mindenben szuper jó vagyok, akkor miért nem szeretnek és miért bántanak mégis. Egyébként anyu azt is elmesélte, hogy nagyon nem akartak engem. Így apu volt, hogy terhesen hasba rúgta anyut. Anyu meg hónapokat a forró vízben ült, hogy elhajtson engem. Jobb lett volna, ha sikerül. Most nem lennék itt és nem írnám ezeket a sorokat. Az a furcsa, hogy nagyon irigyelhető lehettem volna, mert szépnek születtem, ráadásul matekzseni is voltam és a művészetek is közel állnak hozzám, igazi szuper gyereknek látszottam. Tanáraim pedig semmit nem sejtettek a háttérben zajló embertelen kis világomról, mondjuk nem igazán értették, hogy miért nem megy senki a szülői értekezletre soha. De nem forszírozta senki, mert nagyon jó tanuló voltam és nem volt velem semmi gond. Így aztán ők sem törődtek velem. Azért, hogy szeressenek igazi kis rabszolga lettem, akinek nagyon magas az önmagával szembeni elvárása és erkölcsi érzéke. Ez mozgat, erre kondicionált ez szar élet. Így leszünk szürke kis ponttá, akin mindenki átlép.
A lázadás, a hektikusság, a rapszodikusság kicsit később kezdődött. A csírája a kamaszkori szerelmekben gyökerezik. A jól begyakorolt sémáimat alkalmaztam ott is. Hű vagyok, kiszolgálom, mindent megteszek, nem hazudok, én vagyok a legjobb barát, a legsegítőbb társ, stb. Magamat tök elnyomva a másikat helyeztem előtérbe. Igazából nem a szerelmet, hanem a kiszámíthatóságot és biztonságot kerestem. Így az érzelmeket szépen elnyomtam, ha valaki tényleg tetszett, akkor nem álltam vele szóba, mert nem tudtam volna magamat irányítani. Nálam sokkal csúnyább pasikkal jártam. A szabályaimhoz tartottam magam. Mégis sokszor pórul jártam. Mert akit ki lehet használni, azt ki is használják. Megcsaltak, hazudtak. Ezeket iszonyatos tragédiaként éltem meg. Tudtam, hogy magamat teljesen feladtam a másikért, erre ez a hála. Semmibe vettek megint, ahogy mindig. Ilyenkor meg akartam halni. Felfoghatatlan volt, hogy miért teszik ezt. Ekkor még nem voltam a mostani értelemben beteg. Ugyan mindig kerestem új társat, mert képtelen voltam egyedül lenni, mert annyira szorongani kezdtem tőle. Így mindig voltam valakivel, aki igazából soha nem volt az igazi.
A betegségem egy szerelemmel kapcsolt be. Egy szerelemmel, amibe fejest ugrottam, Most már tudom, hogy nem kellett volna. Pont azokat a húrokat pengette rajtam a srác, amik gyermekkorom legnagyobb fájdalmait hívták elő bennem. Elkezdődött a szeretlek – nem szeretlek játék. Magához húzott, aztán ellökött. Egyik pillanatban kedves volt, aztán olyan gyűlölködő és szorongó lett, hogy az egészbe bele lehetett őrülni. Saját fenntartásomat sem tudtam biztosítani, annyira felemésztett az egész. Iszonyatos, őrjöngő veszekedéseink voltak. Más lányokra izgult rá, nekem ezeket elmondta. A hátam mögött másokkal akart szexelni, közben állítólag szeretett. Azt mondta, hogy én nem izgatom fel annyira, mint egy másik lány. És így tovább. Gyakorlatilag az eddigi alacsony önértékelésem a nullával lett egyenlő. Minden veszekedésünk a „szeress már végre rendesen” téma körül mozgott. Volt, hogy megütött, de olyan is volt, hogy magamat bántottam veszekedés közben. Ütöttem és karmoltam magam. Volt, hogy az esőben álltam 3 fokban a csatorna alatt. Valahogy akartam, hogy szeressen. Nem tudtam szabadulni, állandóan öngyilkos akartam lenni. Függővé váltam, közben pedig darabjaira hullott az életem. Szégyelltem magam mindig, de nem tudtam szabadulni, sem pedig uralkodni az érzéseimen. Aztán egyik nap csókolt, a másik nap lelépett végleg, pedig nem is veszekedtünk akkor. Ezután pánikrohamaim voltak. Nem tudtam aludni hónapokig csak 1-2 órát, reszkettem, élőhalott lettem. Úgy fájt, ahogy életemben semmi, pedig tudom, hogy minden borzalmas volt együtt. Azóta félek esténként egyedül. Ilyenkor reszketek, és alig bírok magammal.
Azóta van újabb kapcsolatom, de sajnos vele is folytatódik az őrület. Ha lehet még magasabb szinten. Ő gyakorlatilag tényleg egy szolgát akar magának, ha bármiben ellentmondok, akkor ezért szeretetmegvonás és üvöltés jár. Most nagyon rosszul érzem magam, de megint nem tudok szabadulni. Itt is akarom, hogy szeressen, de nyilván itt sem fog menni. Szerintem ő is borderline-os. Csak ő akkor hiszi hogy akkor nem szeretem, ha nem hódolok be maximálisan vagy kritizálom. Én meg ugye akkor, ha valaki hazudik nekem, megbánt, nem kellek neki az ágyban, meg hasonlók. Sajnos pont ezt teszi, és az az elvárása, h én meg nyeljem be. Közben beleőrülök. Úgy érzem, hogy gúzsba köt. Állandóan szakít velem mindenért. Állandóan azt mondja hisztizek, pedig ennek aztán semmi köze a hisztihez. Ez maga a pusztító halál. Megint ez a szeretlek – nem szeretlek játék. Én meg lassan elfogyok, közben próbálok maximálisan megfelelni, ami lehetetlen.
bassszus írtam egy hosszú levelet, erre kitörölte:SS na jó nem írom le megint!
a lényeg ennyi: irigyellek h te tudsz járni az emberekkel, nekem nincs ilyen szerencsém! rám abszolút igaz a se veled se nélküled állapot! szóval abba is beledöglök ha járok valakivel és abba is ha szakítunk!!
neked azt tanácsolom: tudatosan menj szembe az érzelmeiddel. Próbálj nem behódolni a férfiaknak és kicsit éreztesd h neked is van beleszólásod a kapcsolatotokba! szóval néha fejezd ki nem tetszésedet stb… hidd el rohadtul nem jó ha egy férfi érzi h nyeregben van! nem jó ha mindent ő irányít sé tudja h bármit megtehet mert úgyis rá vagy szorulva!
persze tudom ez neked nyílván rohadt nehéz… de ha már az érzelmeid ebbe az irányba terelnek akkor ésszel próbálj a másik irányba evezni! (még akkor is ha közben nagyon szarul érzed magad!)
am mit érzel miért kell behódolnod a másiknak???
Tényleg nem vagyok szenvedés függő. Ha valaki nagyon szeret feltétel nélkül, akkor maga vagyok a kiegyensúlyozott boldogság. A hullámzás nálam pont ebben nyilvánul meg. Ha a párom szeret és ez látszik is rajta, akkor olyan vagyok, mint egy doromboló kiscica, vagy egy boldog kiskutya. Aztán ha fordul a kocka, pl. rajtam tölti ki a problémáit, vagy egyszerűen sok leszek neki, akkor meg belehalok. Akkor válik minden egy pillanat alatt pokollá. Hol menyország, hol pokol. De a pokol olyan mély és sötét tud lenni, hogy a menyországbeli időt is törli. Ha mérlegre tenném a kettőt akkor a pokol miatt inkább kiszállnék ebből az élet nevű akármiből, amit játéknak véletlenül sem neveznék. Egyébként még mindig mondogatom magamnak, hogy szerethető vagyok. A legtöbbször persze nem hiszem el, de azért napi rendszerességgel próbálom magam megváltoztatni ezzel a szöveggel. Meg rengeteg magas epa tartalmú halolaj (omega3) kapszulát eszek (napi 2 g epa bevitellel) Szendi Gábor nyomán. Erről több könyvében olvastam, és idegen nyelven is sok jót lehet olvasni róla depresszió, skizofrénia és egyéb mentális betegségek kezelése kapcsán. Nekem nagyon bevált. Sokkal kevésbé szorongok. Egy hét szedés után kb. 80 százalékot esett vissza a szorongás. Ha van kedvetek, akkor próbáljátok ki. A citom ízű desztillált változat nem büdös annyira. Egészen elviselhető és tényleg használ.
csak 1 kérdésem van: ha téged valaki feltétel nélkül szeretne, akkor te tudnád őt szeretni???
Amúgy Desdi én nem nézlek hülyének, csak elkeseredettnek és kicsit hiszékenynek. De valahol megértelek.
Nekem gyerekkoromban zsebistenem volt.
Van, amikor az ember már nem bír magával, annyira fáj, felvágná az ereit, bármi, csak szabaduljon a fájdalomtól.
Hozzátenném, hogy soha nem vágtam fel az ereimet…
De voltam ilyen helyzetben, és itt mindenki.
De sokmindent bebeszélhet magának az ember.
Sziasztok!
Nem tudom, hogy láttatok e részeket a Tabu című sorozatból, ami a Nationalen Geographic Chanel-en. Ma láttam épp egy részt, ahol szó volt az ördögűzésről. Ebben teljesen elítélik ezt, én is ezzel az álláspontal értek egyet, hogy ez bizony elítélendő. De természetesen tiszteletben tartom a te álláspontodat is. A filmben azt mondták, hogy akkor fordulnak ilyen lehetőséghez a páciensek, amikor már nem látnak más reményt.
Szerintem az egész babonás hitnek az alapja valójában az, hogy az ember szeretne hinni valamiben, képtelen elfogadni a lélek halálát és azt, hogy már semmiben sem hisz, hogy semmi értelme sincs az életének. Pedig semmi értelme az életnek és a lélek halála pedig roppantul tud fájni, a hangulatingadozások borzalmasak. De ha valaki elhiszi, hogy az ördögűzés segíthet, akkor akár még javulhat is az állapota, ahogyan mondták ott is. De ez placebó hatás, ahogyan fogalmaz, vagy egyáltalán nins hatása. Szóval, lehet reménykedni, hogy hatni fog. De ez az én véleményem mindösszesen.
Szerintem az a helyzet, hogy el kell fogadni, hogy semmi értelme az én életemnek,soha nem leszek boldog és hogy sokszor leszek rosszul lélekben, és fizikailag is akár. Soha nem lesz megnyugvásom,és hogy az igazi vigaszt a halál jelenti majd. Amúgy nem vagyok diagnosztizálva, de nagyon hasonlóak a tüneteim ugye a borderline-ra és a poszttraumás stresszre is. Nem tudtam feldolgozni, hogy a szerelmem csak játszott velem. Amúgy ez roppant nevetségesnek tűnik,de emiatt nem lesz párom, boldogtalan leszek és miegymás.
Természetesen lehet azt mondani, hogy fiatal vagyok, de valójában mivel nem tudtam feldolgozni a fiú elvesztését, amiatt úgysem lenne soha semmi normális kapcsolatom. Hiszen azt a fiút szeretem, úgy érzem, hogy ő volt nekem az igai, persze ez ostobaságnak tűnik, de én így érzek.
Lehet, hogy lesz később kapcsolatom, társam, családom. De most úgy érzem,hogy nemigen lesz, hiába ismerkedem, és hogy egyedül élem le az életem reménytelenül. Az emiatti fájdalom tényleg nagyon rossz, rossz így élni. De ugyanakkor én a beletörődéssel értem el a legtöbbet, és ha rosszul érzem magam, beveszek valamilyen természetes nyugtatót, vagy homeopátiásat. Ez legalább lenyugtat annyira, hogy békében tűrjem a szenvedést.
De az igaz, hogy én még nem régóta csinálom ezt. Biztosan hosszú távon még sokkal borzalmasabb minden.
Kitartás kell, és az is sokszor kevés.
Van még valami amiről nagyon félek itt írni,de tényleg.Nem rég beszéltem egy felszentelt pappal (kérlek titeket ne nézzetek hülyének)aki távgyógyítást végzett rajtam.Most figyeljetek:Leszedett rólam két szellemet.Most nem azt mondom ezzel h minden bordison van szellem és ha leszedik meggyógyulunk.Nem ezt mondom.Csak azt mondom:Mi van ha?
Az az igazság h azért még kételkedem benne h tényleg volt rajtam valami vagy nem nem tudom de az biztos tény h könnyebbséget éreztem magamon a szertartás után.Csak azt szeretném írni h lehet h ilyen területen is lehet keresni a problémát ,tehát h ezt az altarnatívát se zárjuk ki szrintem nem tudom biztosan ,és most nehogy azt higyjétek h :Úristen most mit csináljak rajtam szellem van!
Isten ments !Nem akarok senkit megijeszteni.Lehet h csak rajtam volt,nem tudom vagy rajtam sem volt,de mindenesetre ezt sem kell kizárni azt gondolom.Ha esetleg valaki úgy gondolná h megnézeti magát ilyen szempontból azt javaslom mindenféleképpen beszéljen a pszichiáterével és beszélje meg erre az időre a gyógyszerezését .Jobb véleményem szerint ha ilyenkor gyógyszert szed az illető mert kisebb lesz a pánik érzése rajta már ha van rajta valami.A pszichiáter jóváhagyása nélkül nem ajánlok ilyen akciókat semmiképp.Bocsi most biztos hülyének néztek ,újra nem akartam ezzel senkit megbántani.Csak segíteni próbálok amiket hallok innen-onnan vagy tapasztalok.Puszi:Gabi
Szia Tibetti és mindenki.A gyógyszerszedéssel kapcsolatban azt írnám h tényleg vannak időszakok amikor bizony szügség van az antidepikre,de amikor már az orvos azt mondja h elég akkor abba kell hagyni szerintem.Szóval a véleményem a gyógyszerekről az h szedni kell,de abba is kell tudni hagyni őket tdővel.Ami a legjobb az a homeopátiás kezelés szerintem.Nekem is volt olyan kezelésem és segített is, most éppen gyógyszert szedek de hát istenem van ilyen.Puszilok és tiszta szívemből szeretk mindenkit.pusziiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!Gabriella
Kedves Titi, és Mindenki, aki elolvassa!…
Az a helyzet, hogy ez éppen az a betegség, amelynél kevesebb ellentmondásosabb dolog van a világon. Mert pont az élet lényegi részét modellálja: rámutat, hogy ugyan mindenki a halál felé tart, de mégis az élet egy pillanatra is teljes lehet, tehát mindig van remény a “teljes” életre, akkor is, ha pont az a probléma, hogy a szenvedések kilátástalansága miatt épp cseppnyi remény sem látszik. A borderline-os fő tünete az “Élj a Napnak!” című bölcsesség negatív vetülete, tehát valóban a napnak él, de nem felszabadultságában, hanem leterheltségében. Aki kritizálja egy “panaszkodó” borderline-os világlátását, annak fogalma sincs az egészről, mert átmeneti depressziók, pánikrohamok, vagy csak időszakos “mély” problémák nem hasonlíthatóak a borderline-beteg folyamatos kétségbeeséséhez. Az önmarcangolás a borderline esetében “természetes” tünet, mivel a borderline nem hordoz téves tudattartalmakat, tehát nem egy skizoid állapotról van szó, így az önkritika (ha determinált is) de jogosnak tűnik, mivel pont az a fő probléma, hogy minden a negatívjára fordul, és minden, ami jó lehetne (tehetségek, képességek, empatikus érzékenység) rossznak mutatkozik, és az életet kihasználatlannak, elcseszettnek, kudarcnak minősíti. Mégis a kis lépések filozófiája érvényesülhet csak: a stresszhelyzet ugyanis nem szűnik meg ezen betegségnél akkor, ha magát a stressz-szituációt el is kerüli a “beteg”. Mert ez betegség, ami lelki vérzékenysége miatt legriasztóbb. Sebezhetősége miatt az erkölcsileg tisztán látó borderline-os érthetően érzi magát áldozatnak, és érthetően érzi valami gonosz átoknak bénultságát, még akkor is, ha semmi misztikusságot nem akar belekeverni a dolgaiba.
Ez az “állapot” csupa ellentmondás, a jót rosszá teszi, de a rosszat is képes jóvá tenni, de csak kis lépésekkel, lassú épüléssel. Mivel ritka betegség, nem nagyon lehet számítani a “többség” megértésére, pedig a megértés fontossága kiemelt. Én magam igen lassú folyamatként érzékeltem az apró javulásokat, pedig több, mint tíz éve lettem diagnosztizálva, és 36 éves koromra a szenvedések alig enyhültek. Az is igaz, hogy a betegek 4/5-e hölgy a szakértők szerint, és persze ez nem mindegy: mások lehetnek a kivezető, vagy építkező utak.
Terápiát kell keresni a gyógyszer mellé, akkor is, ha drága. Nem lehet sajnos egy ennyire deprimált országban “fentről” anyagilag arányos ellátást igényelni, nem olyan a helyzet – annál sajnos sokkal durvább, a szó minden értelmében…
Kedves Desdi!
Tudjuk ám, hogy nem utálod őt, de azt is, hogy rengeteget szenvedtél miatta. Ha jelenleg ugyanúgy élnétek mint régen, akkor most is halálosan szenvednél tőle. Szerintem nem kell bocsánatot kérned, sőt megváltoztatni sem szükséges, amit leírtál. Őszinte érzések munkáltak benned. Ez a szeret – nem szeret játék tesz minket azzá, ahol most tartunk.
Kedves Mindenki!
Én is hittem egy darabig, hogy az érzékenység egy különleges képesség. Sajnos nem tudok kamatoztatni belőle semmit, sőt leginkább szörnyű szenvedést okoz. Persze tök jó, hogy hamar látjuk másokon, hogy mit éreznek, de amíg minden negatív kicsengést magunkra veszünk, addig ez csak egy átok. Sajnos annyi rossz történt velem az elmúlt évekeben (szeretteim halála, szakítás, rákos közvetlen csaláldtag stb) hogy elvesztettem a hitem. És nemcsak magamban, hanem mindenben. Hittem én már istenben, aztán az ezotériában, meg a buddhizmusban is. De eddig minden elbukott. Rájöttem, hogy magam vagyok, aki sajnos a sok szenvedés miatt iszonyat rosszul viseli a jelenlegi szívtelen, érzéketlen világot, ahol sem tisztesség, sem igaz szeretet nincs. Minden érzést, fájdalmat, félelmet, haragot az agyam kreál a korábban megszerzett tapasztalatok alapján. Amik nagyon rosszak voltak, én meg nem dolgoztam fel, vagy nagyon rosszul dolgoztam fel. Gondolom ti is így vagytok ezzel. Tudom, ha képes lennék letenni a múltam, akkor nagyon sokra vihetném és gyakran érzem is magamban ezt hihetetlen erőt, ami bármire képessé tenne. Aztán jön egy rossz tapasztalat és a földön találom magam. Az egyetlen megoldás az, hogy nem vesszük magunkra a bántást. Receptem nincs. Próbálkozásaim vannak, a gyógyszerek meg csak szépen elnyomják azt, akik vagyunk. Szóval nem az igazi. Most kitaláltam valamit. Tudom, hogy semmi önbizalmam nincs. Gondolom ez nálatok is így van. Sőt még utálom is magam. Szóval naponta többször elmondom magamnak (este és reggel legalább) hogy mennyire szerethető vagyok, meg szép, meg okos, nagy az önbizalmam és a magamba vetett hitem. Mintha valami mozdulna. Szóval próbáljátok ki! Tök örülök ám nektek! Ha van ötletetek, akkor írjátok bátran.
Mégvalami. Szerintem azokat a hozzászólásokat figyelembe se vegyük, akik bántani akarnak minket.
Sziasztok szeretnék változtatni az előző bejegyzésemen.Az anyukámmal kapcsolatban írtam,hogy utálom őt.Nos ez nem teljesen igaz.Nem utálom őt,mert most már megértem h mit miért tett.Neki sem lehetett könnyű annak idején.Ma már megértem az ő fájdalmát is .Szörnyű volt akkor de fel is nézek rá,mert valahogy fölnevelt minket , és én ezért tisztelem őt.Ma már nem olyan rossz a kapcsolatunk.Köszönöm h ezt leírhattam.
Sziasztok most elolvastam mindet.Arra gondoltam mostanában h nem lehet h ez a betegség nem is betegség?Vagyis biztosan hallottatok az indigó vagy kristály gyerekekről .Azért egy kis ízelítőt adnék abból nehogy azt higgyjétek h alaptalanul beszélek.19 évig éltem úgymond a sötétségben.Anyukám állandóan a változó hangulatainak tett ki mind a négyünket.Egyszer nagyon kedves volt aztán mint egy szörnyeteg megváltozott .Lelki terrorban tartott minket pedig tanár volt és értelmiségi ember .Én rettegtem tőle de komolyan , mindíg az ő hangulataihoz kellett alkalmazkodnom 19 éven keresztül . Állandóan magában beszélt a konyhában még ma is hallom amikor átmegyek hozzá.Aztán 19 éves koromban amikor meg akart pofozni újra (h bizonyítsa ő az erősebb elkaptam a kezét és visszaadtam neki a pofont )Ekkor nagyon megijedtem mert ekkor mertem kiállni magamért előszőr .Ha kisgyerekkorunkban a tesóimmal kimondtunk valami olyat ami anyunak nem tettszett rögtön kaptunk egy pofont vagy hatalmas félelemkeltő ordítást kaptunk.És amikor jöttem haza az iskolából mindíg figyeltem h anyu otthon van e mert amikor otthon volt mindíg előkellett vennem a szorongás ézésemet .Úgymond szerintem ki nyitottam a harmadik szememet h érezzem amit ő érez h mindíg tudjam mikor kell félni tőle és mikor tiszta a levegő.Most sírok .íiszonyat.Volt olyan amikor rugdosott a földön és közben azt kianbálta:Alázkodj meg előttem.Iszonyat volt.Emlékszem nem is éreztem a fizikai fájdalmat mert annyira nagy lelki fájdalom volt.Mi mondtuk h menjen el pszichológushoz amkor mertük de ő azt mondta neki nincs semmi baja.Mind a 3 férjét tönkre tettte. Utálom.gyűlölöm.Tényleg.De komolyan.Az egyik részem szereti a másik utálja őt…És Apuval is így vagyok.Ő is beteg szerintem. De komolyan.Nagyon utálom és a két tesóm még mindíg anyámmal élnek és féltem őket nagyon.6 évig jártam pszichológushoz.Szedtem homeopátiás szereket majd gyógyszereket is.Nagyon sokat szendvettem önmagamtól.Amikor 19 éves voltam akkor jött egy ember aki észrevette h valami nem stimmel .Egyszer sírok aztán hirtelen nevetek.Ez nem épp normális.De ez kellett akkor épp a túlélésemhez.Szerintem kifejlesztettem magamban egy olyan túlérzékenységet h a pszichémet beállítsam arra h anyunak most jó aztán hirtelen anyunak nem jó.Ezt ösztönösen fejlesztettem ki magamban úgy 8 9 éves koromban.Szóval időugrás:Amikor 19 vesen eljöttem ott tartottunk h egy barátomhoz költöztem és akkor fél évig ott laktam vele.Együtt szendvettünk komolyan.Imádom őt a mai napig ő volt a megmentőm.aztán onnan elkerültem és albérletbe mentem.Ezt apu fizette mert nem tudtam elmenni dolgozni.Féltem az emberektől pedig nem is tőlük féltem igazán hanem a kiprojektált(kivetített)anyámtól az emberekre.Aztán megint apámhoz kerültem vele is nagyon nehéz de már nem vagyok hajlandó az ő érzelmi rezgésaire odafigyelni nem akarom magam már tönkre tenni jobban.Aztán egy fiúval költöztem össze.Az sem volt jó pedig ő nagyon megértő volt de komolyan.Egyszer sírtam ott is aztán nevettem.Ne nézzetek hülyének de úgy érzem anyám lelke van bennem.Bocs most biztos azt gondoljátok meghibbantam .Csak azért szeretném belevonni ebbe az egészbe az ezotériát mert elvégeztem a mantra szabadegyetemet és ott is már többen mondták h extraszensz vagyok.És szerintem ti is azok vagytok mind.Egy kicsit érzékenyebbek az evilági vagy a túlvilági dolgokra.Plussz gyerekkorotokban ezt a képességet a szüleitek nem ismerték fel vagy nem törődtek vele.Az ilyen embereknek mint mi érzelmi biztonság kell nagy fokú érzelmi biztonság,mert csodálatos képességekkel rendelkezünk csak ezt gyerekkorunkban nem értékelték és állandóan csak belénk rúgtak.és ebből már kialakulhatott igen egy szindróma és ennek a világi megnevezése:Borderline.Ez a pszichiáterek által elfogadott megnevezése ennek a betegségnek.Vagy inkább állapotnak.Ami például az ezoterikusok szerint csAk túlérzékenység az egész világra.Gondoljatok bele h mennyi embernek tudnánk segíteni ha ezt az állapotot nem a pszichiátriai megnevezés áldozataként élnénk meg hanem akként h csodálatos képességeknek vagyunk a birtokában amelyek nem evilágiak.Persze a szocializálódást meg kell tanulnunk ez nem vitás .Valamennyire meg kell tanulnunk alkalmazkodni .Sokmindent belekavartam most ebbe az egészbe bocsánatot kérek, és azért is bocsánatot kérek mert nem a pszichiátereket akarom ezzel most lenézni meg elitélni egy az h nincs hozzá jogom, a kettő az hogy azért a gyógyszerek segítenek tényleg bevallom és is most is járok pszichiáterhez és segít nekem a gyógyszerekkel és szedem is őket.Csak azt a lehetőséget próbálom felvetni h lehet h nem az egész szindróma betegség (van benne az is)van olyan része amelyik képesség.Húha most sokat írtam.Bocsaánat ha valakit megsértettem va gy megbántottam nem akartam.Szeretlek titeket sziasztok kitartás.
Elnézést, csak a verssel szerettem volna kommunikálni a kommunikáció fontosságát. Az öndefiníciót másként értettem kicsit: stabilitás-keresésnek, folyamatnak, nem valami végleges önmeghatározásként.
A sok krikszkrakszot a kompjúter küldte, bocsánat értük!…
Az írásból történetet “gyártottam” Fura vers címmel, innen törlöm…
Sziasztok amúgy olyan jó esküszöm h megtaláltam ezt a fórumot de tényleg komolyan.El fogom olvasni az összes bejegyzést csak most nincs ídőm és csak egyet tudtam elolvasni ,na jó bevallom meg fáradt is vagyok.Jó érzés h tartozhatok valahova.Amúgy a http://www.házipatika.hu oldalon is van egy ilyen közösség ha van kedvetek nézzétek meg azt is.Puszillak titeket , ne agyjátok fel soha mert mind csodálatosak vagytok :Gabriella
Szia titi én neked írok most .Valóban nagy fájdalmaid lehetnek pontosan tudom én is borderlinos v-ok.Azon szoktam gondolkodni mi vajon mire vagyunk jók?
Szerintem lehet h egyszerűen csak hiperszenzitívek vagyunk .Indigó gyerekek felnőtt módra.Akik érzik az energiákat.A szüleink nem tudtak minket megfelelően kezelni mert nem értenek hozzánk. Van egy kérdésem?:Istenben hiszel?Mert ez a kulcs az elme egészségessé tételéhez.Szerintem bizonyos időszakokban a gyógyszer is hasznos lehet :én most pl szedek.Csak arra vigyázz ha szedsz gyógyszert ne válj a gyógyszer rabszolgájává mindíg a te kezedben legyen a gyeplő.A gyógyszer segít neked bizonyos időszakokban ,de azokat idővel el kell tudnod hagyni.Bár én beszélek én sem hagytam még el de szerintem okos voltam mert olyan időszakot élek át hogy ez most sokat segít.Szerintem a buddhizmus a mi utunk de nem tudom biztosan ezek csak feltételezések.Írtad h mindent megteszel h szeressen de szerinted nem fog menni.Lehet h most fog menni , honnan tudod .Szokták azt mondani h te még hiszel a csodákban?És én szoktam válaszolni ilyenkor :Hogy képzeld én még hiszek!És igen is büszke vagyok arra h hiszek még benne.Mert neked is írom most vannak még csodák és ha hiszed ha nem te egy fantasztikus ember vagy fantasztikus képességekkel és ne hagyd hogy bárki lehúzzon vagy elvegye az önbizalmadat mert te csodálatos vagy én boztos vagyok benne, és nagyon sok szép év áll még előtted és soha ne add fel mert én hiszem h nekünk akiknek ez van küldetésünk van , h egyszer valami nagy dolgot kell tennünk azért szenvedünk ennyit.Még nem tudom h mi az de majd kiderül.Amúgy én beszélek nekem is egy csomó ilyen problémám van csak most téged is és magamat is próbálom feldobni egyaránt.Ne feledd h csodálatos ember vagy mégegyszer.Puszillak szeretlek nagyon így látatlanba is Ha szeretnél beszélgetni , rám is rám fér:70 261 8995 :Gabriella
Sziasztok!
Örülök, hogy ilyen sokan írnak ide. Szóval kedves Hajnallánya, bocsánat, ha nem így írod, akkor te nem diagnosztizált borderline-os vagy. Hm. Akkor gondolom, hogy a te helyezeted is hasonlít a borderline-osokéra, csak nem mentél orvoshoz. Ha jó értem. Tulajdonképpen velem is ez a helyzet.
Tibettinek: látom, hogy valóban támogatod a gyógyszereket. Én a gyógyszerek túlzott támogatásával meg pont nem értek egyet :S , dehát ebben én más vagyok. Sokat néztem videókat a youtube-on a psychiatric drugs-okról, mondjuk az amerikai példáról, és arról, hogy amerikában milyen céllal is tették általánosan használhatóvá őket. Szóval én nem értek egyet a szedésükkel, ha nem feltétlen elkerülhető. Természetesen megragadt a dolog lényegét, mert két út van: vagy pszichiátriai drogoktól létrehozott mesterséges boldogságot választod, vagy végigszenvedsz egy életet, ami nemigen lesz hosszú. Szóval ha valaki boldog akar még egyáltalán lenni és szeretné megélni az ötödik x-et, akkor lehet, hogy megéri. Szerintem nem gyógyítható ugyanis, mert ez nem olyan mint egy megfázás, hogy holnapra kipihened. Épp ma gondoltam ki, hogy mi is történik ilyenkor: kinyitod a kilencedik ajtót, ami mögött a halál és a pokol vár, méghozzá a legmélyebb pokol és a végső halál. Hiába csukod be valahogy az ajtót, igazából úgyis tudod, hogy ott van amögött az ajtó mögött a pokol, tehát végeredményben mindegy, hogy mit teszel, úgysem nyugszol sohasem, mert tudod, hogy bármikor újra kinyílhat az ajtó.
Nem tudom, hogy én is mennyire bírom majd egyedül, de igazából kötöttem magammal egy kompromisszumot. Megígértem magamnak, hogy még öt évet kibírok, és cserébe nyugodt tudok maradni és el tudom fogadni, hogy egyedül leszek. Egyedül én sem tudnék megöregedni, és nem tudnék hosszú évtizedeket leélni ilyen fájdalommal. Tehát én is így ilyen kompromisszumok árán bírom természetes nyugtatókkal, vagyis a nervenpflege-vel és most megint elkezdtem szedni a sedatif pc-t.
De egyvalami feltűnt az írásodból, hogy te is hármévente újra szeded. És mégvalami: hogy romlik az állapotod. Erről már hallottam, hogy nem jön helyre a dolog. De te jól érzed magad. Ez csoda, és ennek örülök. Valahogyan még vagy képes örülni az életnek, ez meg is lep. Nem nagyon hallottam még senkitől se, hogy így nyilatkozott volna, hogy ez jó lenne.
Szia Titi!
Teljesen ledöbbentett a történeted. Sajnos az én életem is így kezdődött. Bár apám anyámat nem verte, de a többi stimmelt. Nálunk is a báttyám volt favorizálva, na meg a nővérem. A családom szerint komoly kis hisztérika vagyok/voltam, pedig az igazság az, hogy csak a nekem járó figyelemért és szeretetért küzdöttem, ha kellett akár a földhöz vertem magam mint egy gyerek, felnőtt nő létemre.
Ebben a borderline-os állapotomban szinte lehetetlennek érezem a szerelmet mégis szükségem van rá mint a narkósnak a napi kokain adagjára. Titkon abban reménykedtem, hogy ha mindent beleadok szeretem, megbecsülöm, neki adok mindent talán én is szerethetőbbé válok. De sajnos nem így lett. Mint utóbb kiderült hogy már mindenki a hátam mögött egy utolsó r*****-nak tart. Hogy én így úgy megcsalom a párom, meg mennyire egy szemét vagyok. Nem azért, de azok után amit érte megtettem, és ahogy a családjának kívántam beny**ni, talán kissé túlzásnak érzem. Így aztán nem vagyok boldog. De ha újra szerelmes lennék, megbecsülnének, szeretnének akkor se lennék az. Ez a borderline átka, ha szabad így fogalmaznom.
És hogy élem az életem? Napról napra pirickelve. Koldulok a figyelemért, csicska mód a szeretetért. Ahogy Csernus Imre fogalmazna, saját magam b****m s*ggbe. Annak ellenére hogy tudom ez nem jó mégis képes vagyok magam húsát rágni. Még a lelkemet is eladnám csak egy pár év boldogságért. A szexel kapcsolatosan meg annyit, hogy hiába tudja az ember élvezni, a maximumot nyújtani elk***ulni, akkor se adja meg azt a megfelelő pluszt amit keresel.
Saját tapasztalatból tudom, hogy én mint orvosilag – még – nem diagnosztizált borderlineos, vonzó személyiség vagyok a külső rétegen, ám ha valaki azon túl jutt rájön hogy az alma bizony belül rohadt. Ilyenkor jön az hogy felhúzzák a nyúlcipőt és szevasz.
Milyen egy tartósabb kapcsolat velem? Tele van dühkitöréssel, elégedetlenséggel, bizonytalansággal, ugyanakkor ezek kompenzálására rendkívül közönséges vagyok és némiképp hedonista, pedig nincs mire. Még annak se bírok örülni hogy megkérték a kezem. A fő problémám első sorban az volt, hogy miért most, miért nem tudta előbb, ha már ennyire szerelmes. A második az a tudat, hogy tuti hogy elcseszném az életét örökre. Partnerem azt állítja hogy soha ennyire nem szeretet még senkit, soha ennyire nem vágyott óvni nőt, mégis egyszer kétszer eljárt a keze és bizony régi sebeket kezdett el sajátkézzel feltépdesni. Minek maradok ebbe a kapcsolatba? Mert társfüggő vagyok. Szükségem van a szeretet adagomra, akár annak árán is hogy a földi poklok legkeményebb bugyrait kell megjárjam.
Summa summarum, kedves Titi örök hála a történetedért, sok mindenre ráébresztett. Főleg arra, hogy többé nem kell egyedül éreznem magam, hisz sokaknak van hasonló vagy ugyan olyan problémája az életben!
Sok erőt, és egy boldogabb, nyugodt életet kívánok neked tele szerelemmel, örömmel amit tudom hogy egy nap meg fogsz érni! Kitartás!
szerintem a kiút elsőnek a gyógyszerek… most sokan azt mondják, higy nem, meg hogy leszedálnk a mérgekkel, de ez nem igaz, legalább is az én tapasztalatom szerint. Hat évvel ezelőtt volt egy nagyon mély időszakom, akkor is és most is azt magyarázták, hogy egyszerűen az agy nem megfelelő egyensúlyban termelik a hormonokat és a gyógyszer segít “megtanítani az agynak” a helyes termelést… Hat évvel ezelőtt egy évig szedtem amit mondtak, három hónap után úgy éreztem, hogy sosem voltam rosszul,, egy év után két hónap alatt leszoktattak lassanként. Azóta 6 év tünetmentes, azaz inkáb kezelhető és viselhető időszak jött, majd most újból visszaestem, de most is szedem amit mondanak, mert tudom, hogy segít…. Kicsit más amostani, durvább és több tünettel jár, de most is érzem már a javulást 3 hónap gyógyszerezés után. Három hónappal ezelőtt dührohamaim, sírógörcseim és csak elkeseredés volt. Ma már végzem a dolgom… Azt szoktam mondani, hogy lehet, hogy káros a gyógyszer a szervezetemre, de az állapotom még inkább az volt… és ha az a pár szem bogyó kell a “boldogsághoz”, akkor miért ne tegyem azt amit mondanak. A veseelégtelen betegnek sosem mondanánk azt, hogy ne szedd a bogyókat. Szóval a kiút szerintem először a gyógyszerezés, ami segíti ezt a mély állapotot elhagyni. Utána tudatos tevékenységek a gyógyuláshoz: pszichoterápia, csoportos foglalkozás és az unos untalan duma: mozgás, egészséges ételek, stb….
Persze 2 hónappal ezelőtt elküldtem volna a …*csába, ha valaki ezeket mondja, de én már a parton innen hiszek ebben. Hozzáteszem, hogy tavasszal már elmentem dokihoz, aki szépen félrekezelt és nem a megfelelő gyógyszereket adta, de a környezetem egy idő után beavatkozott és elvittek másikhoz. Most a legjobb helyen vagyok, gyógyszerezésben 20 éves tapasztalattal bír az ember, a pszichoterápiát a megfelelő gyógyszerszint beállításáig szüneteltették. Szóval Titi kérlek vedd ezt komolyan…. ha akarod privátban találkozhatunk… ha azt gondolod, hogy egy vén, tapasztalt “beteg” segíthet az önmaga tapasztalásaival…. Jobbulást Mindenkinek!
Tibetinek: Igen nagyon rámférne hasonlók társasága. Kiút? és kihasználni ezt a betegséget? Hogyan? Olyan reménytelennek látom.
zpinternek: Nem tudom definiálni magam. Egyszerűen lehetetlen. Fogalmam sincs hogyan kezdjek hozzá. Egyedül olyan pánikban vagyok, hogy az megfogalmazhatatlan. Most meg kinyír a párkapcsolati szeretlek-nem szeretlek halál játék.:(
Böbe86nak: Nem is hinnéd, de tényleg nagyon jól esett, hogy leírtad nálad mi van. Én nem érzem ám magamban az erőt, inkább kiszolgáltatottan függök a helyzettől. Nem olyan rég térdenállva könyörögtem, hogy ne dobjon ki. Komolyan nem tudom hová süllyedhetek még. Jó hogy te bírod egyedül, szerintem erősebb vagy, mint én. És én sem tartom magam embernek, inkább valami utolsó lenézett kis senki vagyok. Valahogy ki akarok szakadni a függőség fájdalomból. Borzasztó lehetett neked is, ha ennyire átvágtak. És fogalmam sincs, hogy hogyan bírod egyedül.
alabamának: Sajnos a válasz a félelem az egyedülléttől, a szeretetlenségtől. Magamat meg sajnos halálosan gyűlölöm, ez amolyan borderline szitu. Bár vége lenne.
Tényleg nagyon hiteles a szöveged, engem magával ragadott, bocs a hosszú hozzászólást :S …. Elgondolkodtatóan őszinte vagy.
Kedves Titi!
Kulonleges lany vagy, aki valos retegekkel rendelkezik. Egyszer ezt irtak nekem: “Szerinted mirol fogod megismerni a szerelmet? -Magamrol. A szerelem mindig magadhoz vezet.”
Ha nem erzed komfortnak magad, miert erolteted? Annyi masra alkalmazhatnad az energiaidat – onpusztitas nelkul – ehelyett a fiu helyett. Legalabb magadban helyre tenni a dolgokat, magadat szeretni eloszor, ez pedig idovel bevonzana masok szeretetet is….es tudod, ez akkor jon, amikor legkevesbe harcolsz erte.
Nagyon sok pozitiv energiat kivanok neked!!!
Ja, és még annyit, hogy betegségtudatom nekem is azután lett, hogy szerelmes lettem… Igen, ez döbbentettt le a legjobban. Egyben mindig ezt szégyelltem a legjobban, és erről soha senkinek nem beszéltem, és így persze segíteni se tudtam magamon…. Miután szerelmes lettem, utána jöttek a különféle bajaim. Ugye a hormonzavar részben, mert érzékeny vagyok rá, ezt mondjuk csak sejtem, és a személyiségzavarom is ekkor súlyosbodott.
De én tényleg nem tudok ezen túllépni, azt hiszem, soha nem fogok tudni. Feldolgozhatatlan ez számomra, hogy ilyen helyzetbe kerültem, azok után, hogy emberként léptem ki a gyerekkorból…
Nincs erőm.
De hogy Neked van, ezért tényleg tisztellek. És köszönöm az írásod.
Szia!
Nagyon hasonlít a történeted az enyémhez . Csak az én gyerekkorom nem volt annyira rossz, mint a tietek, csak éppen túlérzékeny voltam. De egyébként nagyon hasonló az eseted az enyémhez. Igazából kicsit le is vagyok döbbenve, mert nem láttam még ennyire tisztán vissza olvasva a problémám. Ez kicsit tényleg ledöbbentett. Bár a részleteket tekintve én más vagyok. Ami nagyon érdekes, hogy nem értem, hogy azok után, amin mi átmegyünk, hogy tudtok továbblépni, és új szerelmet keresni? :S Szóval valahogy ez a része számomra megérthetetlen. Én egyszer voltam szerelmes, de piszkosul kihasználtak, és bántottak, bár már nem érdekel ez a dolog, és ezek után úgy döntöttem, hogy mégegyszer ezt a poklot nem csinálom végig, inkább haljak meg magányosan, és ne legyen családom. Aztán mondjuk szerintem én egy hormonra érzékeny vagyok , hát igen, ez már vicces, tényleg kicsit őrült vagyok :D, szóval egy hormonra, ami miatt migrénem lett valszeg a csokoládé miatt :D, és amikor szerelmes voltam, valószínűleg emiatt volt az, hogy rosszul voltam, mert a szerelem és a csokoládé hormonja hasonló :D. Szóval nekem megvan a biológiai alapja is annak, hogy nekem miért nem érdemes szerelmesnek lennem, ha nem szeretném végigjárni a legmélyebb földi és emberi pokol bugyrait :D, ja, hogy nevetek? Persze, én nevetek a legnagyobb bajokon is :D, rájöttem, hogy ezt meg pszichotikus regressziónak hívják :D, tudjátok egyvalamiben reménykedem már csak, hogy minél hamarabb megdöglök… Amúgy, hogy teljes legyen a szenvedésem :D, természetesen az amúgyis létező különféle személyiségzavaraim tovább romlottak amiatt, mert elutasítottak a szerelemben és kihasználtak :D, és amiatt, mert azt hittem, hogy milyen fene nagy beteg ember vagyok :D, hogy milyen szégyenletes teremtménye a világnak :D, mert beteg lettem, mikor szerelmes lettem :D. Lehet, hogy amúgy tévedek – most járkálok orvosokhoz. Szóval rájöttem, hogy én nem is emberként tekintek magamra már, hanem valamilyen aljas, nyomorult kis patkányra :D, aki még szerelmes se tudott lenni igazán :D, és aki úgyis csak a véget érdemli , semmi mást :D. Nő már régen nem vagyok :D, most már ember sem :D, szóval aljas kis nyomorult féregként, patkányként, valamilyen mindenesetre beazonosíthatatlan lényként fogok elpusztulni :D, fú de jó lesz, ha végre megdöglök :D.
Szóval ez az élniakarás, ami benned munkál, hát, le a kalappal előtte. Bennem már nincs élni akarás, csak aljas kis féreg mivoltomba szeretnék néminemű nyugalmat csempészni. És hát :D, ha nem tévedek:D , akkor a csokoládé, a férfiák és hát a boldogság megvonásával ez menni is fog.
De valahol jó is ez így, mert úgy érezte mindig, hogy az én életem nagy szerelme az a fiú volt :D, és úgysem tudnék mást így szeretni :D, sőt még csak meg sem tudnám csalni :D, dehát végülis, ha amúgyis érzékeny vagyok erre a hormonra :D, akkor már nem is kell ezen filóznom :D, mert úgy merjek mégegyszer férfira nézni, hogy tudom, mi vár rám, ha szerelmes leszek :D. Óhh, ha nem vagyok szerelmes, persze nincs gond, természetesen, de hogy mikor lesz az az ember, azt nem lehet tudni.
Szóval csodálom a kitartásod, és egyben tényleg részbenigleges önmagamat látom benned, csak hát, te még küzdesz, és erős vagy. Ennnek tényleg örülök :), és tényleg azt mondom, hogy nagyon, de nagyon csodálom a kitartásod :).
Üdv
Ez igen, ezt kell tennünk…
Bár nem lehet és szabad tanácsot adni, mivel a recept egyéni, én “hím”-ként teljesen megértelek, és javaslom, ne párkapcsolaton keresztül definiáld magad, mert ilyen horrorhoz fog vezetni a dolog. Szép, őszinte írás, minden mondata tapasztalat, inkább csak elismerésem a szövegből áradó hitelességnek, mint bármi más…
Nem mondom, hogy kitartás, mert üres szó az ilyen esetekben. De mivel rólad van szó – tartsd meg magad, és lesz még jobb – csak ennyit írnék.
Drága! Az én életem másolata vagy… gyerekkorban érzékeny, apa iszk, anyát veri…. szörnyű kapcsolatok, fejest ugrani, szerethető vagyok e… szeretethiányosság… ez mind-mind rám is illik, igaz, hogy én is beteg vagyok, de van kiút és lehet ezt a betegséget kihasználni, és nem kell viselni :), kérlek higgyél benne… ha gondolod levelezhetnénk….