borderline. majdnem egy éve, hogy tudom. nagy sokk volt, tiltakozás, hárítás, de nem volt választásom. az orvosom úgy alakította a dolgokat, hogy végül magam soroljam a tüneteit, és neki csak nevén kelljen neveznie. mire odáig eljutottunk, már megkönnyebbülés volt: az a dolog, az az árny, sötét, rettenet bennem valóban létezik. nem én vagyok a hülye, tényleg “baj van velem”, miközben a baj nem én vagyok.
“jó dolgodban nem tudod, mit csinálj” – hajtogatták mindig. csak hiszti. soha nem volt különösebb látható okom panaszra, szép, boldog családban nőttem fel, a szüleim igyekeztek mindent megadni nekünk, jól tanultam, tehetségem volt rajzhoz, zenéhez… mára tudom, ez a belül rohadt alma esete. hiába nem volt iszákos, nem volt elmebeteg, se mélyszegénység, se drogos, se tragédia, persze vertek gyerekként, de azt sem úgy, csak ha rossz voltam, csak nevelési céllal, sose látszott a nyoma. és mégis ugyanaz lett az eredmény: pokoli szenvedés, kaotikus élet, nem tudom ki vagyok, mit akarok, néha nem bírok semmit, nem szeret senki, bele fogok halni – hasonló cipőben járók, ismeritek.
szóval az volt a nehéz, hogy nem volt semmi különös. csak én nem bírtam elviselni magam és az életem, csak én nem tudtam mit kezdeni a lehetőségekkel, néha csak meg akartam szűnni létezni, máskor kiszaladni a világból, rettegtem, hogy mindent színlelek csupán, és az élet egy nagy hazugság, vártam, mikor derül ki végleg: engem nem lehet vállalni, én tényleg gáz vagyok. közben már egyetemre jártam, a szüleim eltartottak, voltak barátaim, tetszettem a pasiknak, “kiszabadultam otthonról”, végre minden más lett, nem voltam már a gimi lúzere, olyan színes egyéniség lehettem, amilyen akartam, tapasztalhattam és falhattam az életet – de a boldogtalanság maradt. felfedeztem az éjszakát, a szexet, játszottam a pasikkal… de egyre kevésbé működtem. egyfolytában attól rettegtem, hogy le fogok bukni, hogy nem illek “közéjük”. azok közé, akikhez aktuálisan épp tartozni akartam, akik úgy éltek, ahogy én szerettem volna, akik olyanok voltak, amilyen én akartam lenni.
elkúrtam az egyetemet. tologattam a tárgyakat. a halogatásból végül pánik lett, amint átléptem a küszöböt, hánytam. rettenetesen szégyelltem, hiszen ez is csak annak volt a bizonyítéka, hogy semmire se vagyok jó.
szeretője lettem egy nálam 15 évvel idősebb pasinak. (nem volt mellettem senkije, de cska szexre tartott.) aztán beleszerettem. elkezdtünk játszmázni. nem vett komolyan, gyerekként kezelt. szétmentünk, összejöttünk, gyűlöltem, de egyre jobban függtem tőle.
aztán egy tanárom (mivel pszichológiát tanultam a vicc kedvéért) egyben a terapeutám is lett, fél évig, rábeszélt, hogy hagyjam ott az egyetemet. ő már látta, hogy baj van, azt mondta, emlékszem: nem ér annyit, hogy belehaljak.
korábban is folyvást írogattam magamnak, mi lehet a baj, mit érzek, mit miért csinálok, már addigra tudtam, hogy ez gebasz, de ő volt az első, aki segített ebben. senki nem értette amúgy mi bajom, jött megint, hogy ez csak hiszti…
jött egy szakasz, amikor nem tudtam, mi legyen, csak kimenekültem az életből, a szeretőm albérlője lettem, akivel rengeteget veszekedtünk, mellette is pasiztam, mert nem kellettem neki, főleg a háztartást tanulgattam, nem nagyon tartottam a kapcsolatot a családdal, a barátokkal sem, csak a havi apanázzsal zsaroltak haza, vagy a kedvenc kocsmában voltam vagy otthon…
addigra már tudtam magamról néhány borderline jellegzetességet: a betölthetetlen szeretet- és figyelemvágyat, a szélsőséges érzelmeket és érzéslibikókát, a poklot csupa nagybetűkkel, azt is, hogy minden társaságból kinéznek bizonyos idő után, ahogy kiderül, milyen fura és kiszámíthatatlan tudok lenni, és én leszek a hülye hisztis kis liba… tudtam már, hogy nem bírom elviselni az egyedüllétet semmilyen formában, és hogy be tudok kattanni, amikor megyek bele az éjszakába… hogy betegesen ragaszkodom egy olyan férfihoz, aki érzelmileg csak kínoz, hol szeret, hol nem, hol bújik, hol nem, feltételeket szab és megaláz, néha kezet is emel rám, máskor meg tökéletesen boldoggá tesz…. meg azt is, hogy nem tudom, ki vagyok és nem találom a helyem… és hogy mindig mindekinek az lesz a válasza, ha őszintén beszélek ezekről vagy segítséget kérek: SZEDD MÁR ÖSSZE MAGAD. (mintha az olyan egyszerű lenne. mintha hatalmamban állna. mintha csupán nem szeretném… mintha azért volnék iylen, hogy őket idegesítsem… vagy mert élvezem. mintha csak eltúloznám a hétköznapi átlag-gondokat. vagy hazudnék róla, mit érzek… vagy én nem is tudom, mért nem hiszi el senki soha, hogy ez tényleg ilyen, és tényleg nem én találom ki…. talán ti értitek…)
majd gondoltam, összeszedem magam (hahh, mennyit próbálkoztam, mire), másik sulit kerestem, nyelvtanfolyamra jártam, dolgozgattam is, elköltöztem a pasitól, visszaköltöztem, minden jó lett…
és akkor bumm: megint pánik, hányinger, teljes összeomlás.
senkinek nem mertem beszélni erről, mert legutóbb sem értett senki… tudtam, hogy megint , hogy még jobban elítélnek és hibáztatnak majd. borzasztóan szégyelltem. képes voltam hajnalban felkelni, elmenni otthonról, és az ismerős helyeket kerülve bolyongani a városban, amíg le nem telt a suliidő, mintha bementem volna…
egyetlen barátnőm tudott csak róla, de vele csak telefonon tudtunk mindig beszélni. ő tartott szerintem életben azzal, hogy támogatott szóban, de segíteni nem tudott. próbáltam segítséget kérni több helyen is, de mindenhonnan elküldtek, sehová nem voltam elég “súlyos”.
és akkor teljesen véletlenül belefutottam egy pszichológusba egy olyan helyen, ahol épp nem is kellett volna lennie, és ő felismerte a krízist. beszélt velem 20 percet, majd adott néhány nevet és mailcímet, azt mondta, írjak, telefonáljak még aznap, nem várhat a dolog.
szerzett nekem egy sztk-s pszichológust. az is úgy fogadott, mintha csak játszanám, hogy bajom van, és úgy is búcsúzott el, hogy majd kiértékeli a tesztjeimet, és küld róla e-mailt, de valószínűleg nem találkozunk többet… (így, szószerint). mert szerinte a problémáimnak elég egy iskolai diáktanácsadó, vagy hasonló.
aztán mégis behívott a rendelőbe, és közölte, hogy – kapaszkodjatok meg – : kórház. amilyen gyorsan csak lehet. persze sokkot kaptam, hiszen évek óta senki sem vett komolyan, hiába hajtottam, hogy szerintem baj van, és egyedül nem tudok vele mit csinálni…
ő szintén azt mondta: csak hogy értsem: van választásom, de vagy a kórház, vagy belehalok.
súlyos anorexia diagnózissal küldött bentlakásos pszichoterápiára, egy hét múlva már kezeltek is, saját akaratomból.
na ez volt egy éve. 2 hónapot töltöttem ott, nagyon szuper orvost kaptam, meg non-stop csoport-terápiáztunk is ugye, hálát adok a sorsnak, a legjobb, ami történhetett.. pontosították a diagnózisomat is:
atipusos anorexia, kevert szorongásos depressziós zavar és borderline.
persze a magyar egészségügyre jellemzően az anorexiám azóta is köszöni jól van, egész bentlétem alatt azért küzdöttek, hogy visszanyerjem azt a súlyt, amivel bementem (mert bent elkezdtem rendesen enni és – fogyni, szerintem az idegtől, egy ilyen terápia sosem sétagalopp). nem fogyok, de nem is tudok hízni, hol bírok enni, hol megint nem. maradtam 39 kiló a 160 centimhez. (és a vicc, hogy ahhoz képest, mennyire súlyos, valójában mintha nem is lenne az, az embereknek nem tűnik fel, én meg nem is tudom, mikor volt utoljára normális teherbírásom és fizikai erőm..)
mára tudom, hogy én azért nem vagdostam magam, nem voltak öngyilkossági kísrleteim, mert én így akartam meghalni: elfogyni lassan. (nem láttam én magam sose kövérnek, sose direkt koplaltam, csak úgy undorodtam az evéstől néha.)
az éjszakázós természetemmel se tudtak mit csinálni, borzasztóan megnehezítik a normális hétköznapokat az alvási szokásaim…
viszont gyógyszert nem szedek, többször szó szerint könyörögtem érte, de a drnőm nem adott. azt mondta, az csak a tüneteket fedi el, megoldást nem ad, ha eddig nem szedtem, nem kezdünk bele, még a végén rákapnék… (függő típus vagyok vagy mi…)
és úgy engedett ki, hogy ugye tudom, hogy a léyneg csak most kezdődik… lettt neve, kerete a problémámnak, megfoghatóbbá vált, “legalizálták”, de ettől semmi sem változott… és rengeteget kell majd küzdenem, hogy az életemet legalább szinten tartsam…
azóta nem kezelnek, ő elment onnan a többiek szerinte meg nem vagyok súlyos, tehát nekem nem jár orvos… talán mert nem szedek gyógyszert, és nem szoktam öngyilkos lenni… járnék a nekünk kitalált csoportterápiára, de annak feltétele a párhuzamos privát kezelés, ami viszont nekem megfizethetetlen sajnos… hát így.
- – - – - – - – - – - – - -
most megint lángol, tombol a borderline bennem és csapnak össze a hullámok, ezért is írtam… van egy rendes munkahelyem, de nagyon szigorúak a kerettartós feltételek, másodpercre pontosan be van osztva az időnk, és ez előhozza belőlem a dühöt, dacot, ellenkezést, lázadást… ráadásul a meló is stresszes, és mivel még mindig a szeretőmmel vagyok, ötödik éve, ő meg továbbra se vállal fel, pedig már együtt élünk, úgy érzem, érzelmileg teljesen magam vagyok…
nagyon nehéz minden nap a hülye b-nal küzdeni, féken tartani, visszazökkenteni magam normálisba, és rettegek, hogy egyszer nem tudom eléggé kontrollálni és kirúgatom magam… már hónapok óta megy, egyre kimerültebb vagyok, egyre erősödik a dolog, már megint nem eszek és alszom rendesen, a pasi nem tudja kezelni a helyzetet, nem is érti és ráadásul menekül az extra szeretet-igényemtől… rengeteget veszekszünk, ami csak olaj a tűzre. erről beszélni pedig csak azzal az egy barátnőmmel tudnék, de külföldön van, messze… mások nem is értenék, el is fordulnának tőlem, ha kiderülne, mi vagyok (mint a régi barátnőim.) a munkatársaim is kezdenek kevésbé bírni, pedig szuper kis csapat vagyunk, de ugye egyre furábban viselkedem…
szóval őrület, hogy tönkretehetem az életem megint, csak mert borderline vagyok, pedig egy évet küzdöttem, hogy valami működőképeset kialakítsak és fenntartsak, hogy a magam lábára álljak. (de ha elvesztem a munkám, a pasi nem tud eltartani, én meg nem tudtam tartalékot félrerakni még, haza kell költözzek vidékre a szüleimhez, akiket jelenleg kerülök és gyűlölök, és akik nem késlekednének az orrom alá dörgölni nap mint nap, hogy mennyire elkúrtam, és mennyire szar és alkalmatlan vagyok, és majd ők megmondják, hogyan éljek, hogy az jó legyen…)
és versenyt futok a borderline késztetéseimmel, és majd szétrobbanok, hogy senki sem érti és senki sem tud segíteni és meg fogook őrülni, komolyan, miylen nevetséges már, hogy magamtól félek a világon a legjobban. (meg a pókoktól, a fogorvostól és a körömletépés gondolatától, mióta volt a lábgombás reklám a tvben, de ezek átlagosak…)
vesztésre állok srácok, és nem tudom, mi legyen.
UTÓIRAT: visszaolvastam. tényleg nem tűnik komolyak. pedig ez a pokol, és bele kell halni, és nincs életem és nem lehetek sose én rendesen én, és senki sem szeret. megdöglök ebben a szarban, és amikor senki sem látja, órákg zokogok a padlón fetrengve, és sikítani szeretnék és a hajam tépni és a bőröm karmolni!!!!!!! egy korty víz lenyelése is fájdalmat okoz, és az éhségtől meg a kimerültségtől szédelgek és tántorgok és ideges vagyok és még kevésbé bírok enni és aludni, és remegek és hányingerem van. közben meg alig bírom megállni, hogy rágyújtsak, pedig leszoktam,és hányásig igyam magam és kúrjak valakivel, aki kíván, és addig üvöltsek A pasival, amíg meg nem üt rendesen. és ha a főnököm mégegyszer odajön, hasba fogom rúgni és elküldöm az anyjába és megtaposom a billentyűzetet és sose megyek vissza, és bár meghalnának végre a szüleim, hogy ne kelljen többé foglalkozni velük és ettől annyira kurvára kibaszottul gyűlölöm magam, hát hogy vágyhatok iylesmikre ennyire őszintén????!!!! és mennynire nehéz visszafogni magam, és mennyire szégyellem, és rettegek, hogy elmondom másoknak, vagy tényleg megteszem, vagy nagy bajom lesz és az már gyógyíthatatlan lesz.. és nincs életem 25 évesen, és csak folynak ki a kezemből az évek, és semmit se tudok visszahozni már. és nem értek még mindig semmihez, mert amikor bekattanok, csak az számít, mit érzek, és hogy ne üvöltsön bennem a magány és az undor és önutálat, mindent megteszek, hogy picit ne érezzem, pasik és kocsmák és nyakamban a főváros, és az idő csak múlik és a lehetőségek csak úsznak, és egyre több embert veszítek el, és egyre jobban fájnak……….
ez a pokol, és nem bírom, nem bíííííííroooooooooooom!!!!!!!!!! és annyira üvöltenék, de akkor meg rámsütik, hogy elmebeteg, és a maradék életem is elvesztem,. és nem marad, csak, hogy fáj!!!!!!!!!!
jé, hát honnan vetted, hogy én nem tudok szeretni, hanem csak saját magam szeretem? és mi az, hogy ajándékokkal halmozom el magam? valamit nagyon beleképzeltél…
viszont ha a stílus maga az ember, a sokszor nagyon élesen változó borderekkel mi van? egyszer egy udvarias, aranyos tündérke vagyok, máskor meg egy szemtelen kis luvnya. de egyikre sem mondhatod, hogy én kizárólag az vagyok… hiszen mindkettő egyformán vagyok én.
egyébként meg így tisztán egyik sem. komplex egésznek kell lenni, akiben mindegyikből van egy kicsi, és az elegyükből kijön valamiféle személyiség. mióta ritkán törnek elő belőlem ilyen szélsőségesen, sokkal jobban vagyok
Tehát ha ilyen szélsőséges vagy, akkor az a borderline, ez van. Hiába kérdezel vissza, hogy mi van a borderline betegekkel,meg hiába hogy Te mindkettő vagy, aranyos,meg görény… na ez a szélsőség… ez a betegség, hiszen már betegesen szélsőséges vagy. Ha ebből le tudsz faragni, akkor gyógyulsz.
A szeretetet nem lehet megbeszélni 3 mondatban, de aki ellenségesen áll másokhoz, az nem szereti őket, az pedig hogy ki akarom kaparni valaki szemét, azt inkább ellenséges hozzáállásnak ítélem, de kérdezz meg róla másokat is.
Ajándékokon olyan jutalmakat értek, amivel önmagadnak kedveskedsz. Nem arra gondoltam, hogy bemész a virágboltba és összeállíttatsz egy csokrot magadnak – bár ez is beleférhet… olyanra gondolj, amivel magadnak örömet szerzel, bármi az. Nincs ezzel semmi gond, kell is ez az ajándék mindenkinek, de ezen van a hangsúly, hogy ugye másnak is kell…
Azaz akit szeretsz azt ajándékozod. Ha csak önmagad ajándékozod, akkor csak önmagad szereted. Nem állítom, hogy így is van, de példának írom. Ezeken állítgatva, változtatva tudsz elérni magadon is változást.
Az utolsó soroddal pont Te is ezt mondod…. Hajrá!
Kicsit szétnéztem mit írtálmég, és akkor itt most minden posztodat elolvasva a legutolsó hozzáfűzésedre csak azt mondom: dehogynem szereted Te önmagad! csak nem fogadod el,úgy mint mástól sem. folyton ajándékokkal halmozod magad, kicsit csakis magad leszel a fontos, és persze emiatt bűntudat, ami megakadályoz abban hogy a szereteted “kimondattasson”.Az már igaz, hogy az ajándékaid másoknak szemet szúr, de tudod aki tüzet akar, az a füstjét is állja!
Azaz neked a füstöt kéne elviselned, megtanulni, hogy a stílus maga az ember. ha a stílusod ennyire szélsőséges, akkor a személyiséged ennyire szélsőséges, oszt nosza egyenlő BORDERLINE. de ha változtatsz a stíluson, az nem jelenti, hogy ne ajándékozgasd magad továbbra is… kérdés az, hogy az irígyeidnek valóban ki kell kapard a szemét, hangos ordibálások közepette, vagy elég egy szánalmas mosolyt megeresztened, és hogy ne érezze, hogy őt nézed le, csak annyit mondanod: “így alakult”
azt mondják az önszeretethez először önmagunk elfogadása kell. nos ha el tudod érni, hogy elfogadd magad, rájössz, pont azt kell elfogadnod, amint önmagad szereted.
Másokra reagálsz szélsőségesen, nem magadra. Másoktól függnek napjaid, másoktól rettegsz. Mások zavarnak, hogy mit mondanak, gondolnak, tesznek. -Neked az hogy rossz, hogyan bánt, hogyan zavar. Ugyanakkor másokat egyáltalán nem tudsz szeretni, önmagad szereted, és ezt a belédsulykolt nevelésed miatt nem fogadod el. szeretnél cvalakihez tartozni, valakit szeretni, de tulajdonkéép azt akarod ő szeressen.
Igen, viseld el magad, ismerd meg magad, majd fogadd el magad. És akkor meglátod menynire szereted magad, és másnak ezért nem jut, ezért nem tudsz adni, de semmi baj, hiszen ekkor már érted a dolgokat, és szépen lassan megtanulsz szeretni másokat.
(most arról ne nyissunk oldalakat, hogy mások szeretete, megajándékozása is önszeretet, meg mi a szeretet…juss el oda, hogy elfogadod magad.)
Nem látom át mi volna az akadály…:-) csak itt kevés erre a hely. Úgy értem, hogy totálisan menthető lennél… csak rá kell önmagadra találni… :-)
nekem egy fia forintom nincsen terápiára, mert bár halálra dolgozzuk magunkat, a fizetésem folyton csökken. az év vicce, hahh.
amúgy a naputcába szertnék járni, de majd csak ősztől, hátha addigra sikerül összespórolnom a rávalót.
a stresszkezelés fontos, valóban, call centeresként naponta le tudom mérni, mennyire… és nehéz.
és nem tudom, hogy lehet belőni az egyensúlyt. mert nem figyelhetem folyton önmagam, mert akkor nem tudok ott lenni másokkal érdemben, de ha meg nem figyelem önmagam, elqrom a másokkal való ottlevést…
és szeretni magam… teljesen tisztában vagyok vele, hogy nem normális, de amíg nincs legalább egy ember ezen a földön, akihez tartozom, teljességgel képtelen vagyok egyáltalán gondolkodni is, nem hogy még elfogadni és szeretni magam…
valaki kell, és amikor nincs senki, akkor bárki is jó lesz, olyankor vagyok szeretetqrva egy kocsmában, meg mindenféle pasik ágyában, vagy még ágy se kell, csak picit figyeljen rám.
és iszonyú csúnyán beszélek, tudom, de akkor is, akkor vagyok szeretve, ha vagy tényleg, és ölelnek és símítanak és együtt alszunk el, vagy megb.sznak legalább, nekem elég elégtétel. sőt akár le is sz.pom, ha az kell neki, csak előtte foglalkozzon velem, és utána legyen meg a pikáns összekacsintás, meg a legközelebb is koccintsunk egyet. (ismeretlent sose. félismerőst akár.)
szeretetqrvaság szó szerint, mindegy, hogy nem ér annyit, ha egyszer az érzés bennem: nem számít mit gondolok, vagy tudok, amíg hajt valami őrült veszettség az éjszakába! és ha elém állsz és azt mondod, nem illik, vagy bármi pikírt megjegyzést teszel, kikaparom a szemedet.
szóval ezért kell egy férfi az ágy másik oldalára, akivel lehet kelni reggel, és akihez lehet menni haza meló után, hogy mindez ne jöjjön elő, hogy legalább gondolkodni tudjak. és lehet, hogy összeveszünk, és őrjöngve csapom be az ajtót, hogy nelássalaktöbbé,rohadék!, de tudom jól, hogy ha ő nincs, akkor szétesek, és megyek-megyek világá, és zokogva fekszem és délután kelek, és nem dolgozom, és képtelen vagyok értelmes dolgot csinálni azon kívül, hogy folyamatosan “fájdalomcsillapítót” keresek, kocsmában, utcán, bárhol, csak szimpatikus legyen és beszélgessünk. lakohol és magam körül emberek, de nem tudom őket megtartani, tehát főállásban járom a kocsmákat, és újabb és újabb társaságot keresek.
mindent felülír, és minden másban megakadályoz.
nem akarom, persze, de ezen semmyilen stresszkezelő akármi meg önszeretet nebm segít, mert ez egy teljesen más tudatállapot, higyjétek el.
Kedves Mindenki!
Sajnálattak látom, olvasom, mennyi ember szenved ebben betegségben, kombinálva más zavarral vagy önmagában. Ismerem ezeket a betegségeket, sok emberrel találkoztam, akinek anorexiája, bulimiája, borderlin személyiségzavara, kényszerbetegsége, vagy pánikbetegsége volt. Ezért mentem pszichológiára, hogy segíteni tudjak az embereknek. A BA-s szakdolgozatomat is evészavarból írtam,szeretnék ilyen betegségben szenvedő embereknek segítséget nyújtani. Jelenleg végzős hallgató vagyok. Azt tapasztalom, hogy a stressz, és többen is írták/írtátok, más fórumon is, hogy az súlyosbítja a tüneteket. Szóval hasznos lenne mindenkinek, aki beteg, és annak is aki nem, csak mindennapi problémái vannak, hogy megtanulja kezelni a stresszt. Mivel már jogosult vagyok stresszkezelő tréningek tartására (egy külön képzés elvégzésével), szívesen összehoznék azoknak egy csoportot, ahol ezt a tudást átadhatnám, illetve ahol hosszabbra is szerződhetnénk csoportos foglalkozásokra, hogy ott egy zárt. biztonságos közösségben osszátok meg történeteiteket, fedezzétek fel a bennetek rejlő lehetőséget és hogy megtaláljátok a problémátokra a megoldást. Ha valakit érdekelne, ezen a mail címen elér:zizi.vagyok@gmail.com. Ha bármilyen kérdésetek van, keressetek meg bizalommal.Kitartást Mindenkinek!üdv, Zizi
Szia!
Csak annyit szeretnék hozzátenni,az előttem szolóhoz,hogy én azt tapasztaltalom hogy mióta ugy kezelem a betegségemet hogy nem egy háború ahol tulajdonképpen én vagyok saját magam ellensége azóta jelentős az állapotváltozásom.Hanem a következő dolgokra figyelek mint elfogadás befogadás megszeretés illetve elengedés és ez az utobbi része a legfontosabb,ez kö kemény munka minden percben figyeled magad de szerintem megéri.Mondok egy példát, hogy a félelem amivel szerintem nagyon sokan küzdünk itt lehet az kudarctól csalódástól vagy valami fizikai dologtól kulcsa is benned van,mert ugyanis a félelem ellentéte az nem a bátor,mert mint ugye általában azt gondoljuk, hanem a félelem=nem szeretem tehát az ellentéte a szeretem. Ez nagyon nehéz én nekem sem az egyik percről a másikra ment és még most sem megy mindig de vannak akik már rám szolnak hogy már megint ez persze nem rossz indulattal teszik .Én is azt mondom hogy először magadat kell szeretni és ez nem a hétköznapi önimádatot jelent hanem szeretem magam szeretek önmagam lenni és tudjál szeretni ez egy olyan szemüveg ahol nagyon sok segitőre találsz és rájössz hogy nem is vagy egyedül csak szeress,ez a legnehezebb érzés a világon,és felnőtt fejjel megtanulni mégnehezebb de nem lehetetlen és is még tanulgatom de szinte csodákra képes.
Na ennyit szerettem volna, remélem a legjobbakat:)
Szép napot nektek!
értelek, teljesen megértem. Remélem harcolni fogsz ez ellen, sőt mi több, igenis tudom, hogy nem csak hogy harcolni fogsz, de győzni is! Érzem és kész, punktum!:-)
én elvileg “egészséges” vagyok, de érzem, hogy valami nem stimmel, nem olyan, mint kéne; nem vagyok egy jól működő személyiség. Kifelé nem látszik semmi. Ragyogok, ha emberekkel vagyok, de a ragyogás mögött valamiféle pusztulás van./volt? Aztán az utóbbi pár hétben valami megváltozott bennem, sokat dolgoztam magamon. Éreztem valamiféle kezdetleges önelfogadást, kezdett csírázni bennem a szeretet…önmagam szeretete. Mostanában esténként belesuttogom a kérdést az éjszaka biztonságába; “szeretsz?” és én azt felelem önmagamnak; “igen, szeretlek, szeretlek!”…és ölelem magam. De nem azért, mert engem nem szeret senki…nagyon szeret a családom, vannak barátok, vannak férfiak. Mégis egyedül vagyok, mert magamat valahogy nem szeretem. Ez az, ami az utóbbi hetekben változás alatt áll bennem…kezdem érezni az önszeretetet, tudatos munkám van benne. Ez csodálatos, de nagyon nehéz fenntartanom. Ma reggelre egy bizonyos történés miatt ismét zuhanni kezdtem. Fura, hogy ebben a zuhanásban pont ide vetődtem a “várószobába”. Egy évfolyamtárs feltette levlistára, gondoltam megnézem mi ez, de nem volt semmi célom vele. És egy kis idő múlva már veled zuhantam tovább… –>ne haragudj, hogy ezen mosolygok, nem a Te zuhanásodon, hanem az enyémen. Mostanra már egészen jól vagyok és örülök, hogy írtál.
Már biztosan alszol…szeretném, ha most Te is úgy ölelnéd magad, ahogy én teszem éjszakánként. Szeretném, hogy ha Te is belesuttognád az “éjszakádba”; Szeretlek, szeretlek Téged, nagyon!” Ha hiszed, ha nem, gyönyörű vagy. Tudom, mert érezni lehetett a lényed lényegét a soraid között.
Most megyek aludni, jó éjszakát kívánok! Kedves álommanók hintsék pilláidra édes álmod, egy szebb valóságot!
(lehet nem szokás itt ilyesmiket írni, bocsánat, nem ismerem az itteni “konvenciókat”)
u.i.:írj, ha jól esik, s ha úgy érzed, hogy segít egy kicsit is.
köszönöm, enikő, ez most pont jókor talált meg!
kicsit konszolidálódott a helyzet. kicsit. járok az anorexiámmal csoportterápiára, ott is mondták, hogy mennyire magányos vagyok… és tényleg, mennyire nagy magány tud ez lenni bennem…
azt vettem észre amúgy, hogy minél jobban tudatában vagyok az egésznek, annál nehezebb elfogadnom mások “közeledését”. bizalmatlan lettem és szégyellem is nagyon… a mindent. és gyűlölöm ezt, hogy nem tudok kötődni, hogy ha valaki túl közel jön, már én lököm el, mert nem akarom többé, hogy fájjon. senkise.
szia Cukorka,
Remélem azóta jobbra fordultak a dolgok, mióta ezt a bejegyzést írtad. Még könnyes a szemem, fáj, hogy ilyen dolgokat élsz meg (és élnek meg emberek). Gyönyörűen festetted le önmagad és a helyzetet; sikerült annyira átéreztetned bennem azt, ami benned van, hogy muszáj írnom egy hozzászólást. Ha jó lenne valaki, akivel szívesen beszélgetnél, meghallgatnálak. Ez hülyén hangzik, nem akarok tolakodni, de fáj a magányod, érzem a súlyát. Akárhogyan is, kívánok Neked sok-sok erőt és kitartást!
<3
szazsu, nem, nem gáz, inkább magamra haragszom, mert olyan logikus lépés lenne és mégse vagyok hajlandó meglépni.
most tartok pont ott, hogy úristenmilesz, mert közben a pasival teljesen vége lesz, és költöznöm kell tőle, és ő volt a biztos pontom meg a pecó az otthonom.
és mégse olyan logikus, hogy a családdal legyek-e, vagy próbálkozzak egy qrvanagy városban, ahol munkatársak vannak csak meg félismerősök, de barát egy se. nem látom, hogy döntsek. bár még azt se, hogy viselem el.
Szia medvecukor!
Igen tudom azt a legnehezebb beismerni hogy vesztettem és nagyon sokáig legalább egy évig szenvedtem e miatt,de én csak arra utaltam hogy még a megprobáltatások ellenére is egy elfogadó közösségben élek amit családnak hivnak,mint a világ emberei közt egyedül hánykolodva,mert nem tudom ti hogy vagytok ezzel,ha el kezdek beszélni a betegségemről akkor vagy megbélyegeznek hogy hülye vagy fel sem fogják igazán hogy miről beszélsz de még bele sem gondolnak az a még rosszabb,gyakorlatilag nagyon kevés vagy inkább nincs olyan ember akivel beszélni tudsz az ugymondd normális emberek közül.Nekem ezért hasznos ez a közösség,mert itt tudják hogy amit leirsz az ugy van.Bocsáss meg nekem én nem akartam neked papolni csak ugy éreztem ha irok egy pár sort arrol hogy én ezt hogyan éltem meg és hol tartok most talán segít,semmi más szándékom nem volt…
Kedves tropfen, adidaszdk és a többiek!
köszönöm, hogy válaszoltatok, hogy megosztanátok velem a történeteteket. Elsősorban most az anorexia az, amiről írni szeretnénk, de egy későbbi számban lehet más is, illetve tudom, hogy sokszor ez a kettő (anorexia-borderline) nem elválasztható,így adidszdk veled is szívesen felvenném a kapcsolatot.
Kérlek, írjátok meg a privát elérhetőségeteket, lehetőleg telefon, és akkor személyesen, megbeszélhetnénk, hogyan tovább:)
köszönöm:
rorka@freemail.hu
hát, ez akkor csak így kijött belőlem, előfordul… köszönöm, hogy olvastátok, hogy reagáltatok…
az, hogy vissza a kályhához… azt nem. sokan mondták már, de ha éreztetek valaha viszolygást, sejthetitek, nem bírom, nem költözöm haza, nem akarom, inkább beledöglök. beismerni, hogy vesztettem, azt nem. nekik soha.
egy saját életet szeretnék. és embereket a magány helyett, akik elfogadják, hogy iylen vagyok.
szia rorka! én is szivesen mesélnék. bár tényleg nem ártana tisztázni,hogy akkor most az anorexia vagy a borderline érdekel..mondjuk én mind a kettőt ismerem 50kilo minuszom van , már csak néha jön elő a táplálkozási zavarom. de nagyon szivesen megosztom a történetem ha ezzel segítek …szép napot ! szia!
Szia Rorka!
kérdésem lenne, hogy most akkor anorexiásokról vagy borderline-okról akartok cikket írni?
én szívesen mesélnék nektek a bordeline-ról, viszont az anorexiáról nem tudok semmit se mondani, mert abban nem szenvedek:D (hál istennek már csak az kéne)
kérlek írj vissza, és ha az én élettörténetem is érdekel én szívesen összeírom neked, még szóban is elmondom ha kell…
üdv.: adidaszdk
Sziasztok!
Hihetetlen, amin keresztül mentek, mentetek, csak szorítani tudok, hogy minden rendben jöjjön! a Maxima újságírója vagyok, és éppen a sok bennetek érő támadás miatt gondoltuk, írunk egy cikket az anorexiáról, lelki eredetű kóros soványságról, rólatok, amivel küzdetek, hogy segíthessünk másoknak, mert krülöttünk is sokan vannak, akik segítségre, megértésre szorulnak hasonló helyzet miatt. Ha úgy érzitek, elmondanátok a történeteteteket, kérlek, írjatok a rorka@freemail.hu címre, és telefonszámot is adjatok. Segítséget is tudunk szerezni neketek, személyre szabottat, de ehhez abszolut kell a személyes ismeretség, beszélgetés. Kitartást, köszönöm, hogy elolvastátok a levelemet.
ismerős hurokat penditettél meg:DD ez elég béna válasz de elsőre csak ez ugrott be…
ismerős hurokat penditettél meg:DD ez elég béna válasz de elsőre csak ez ugrott be…
vááááá sikerült megbőgetnie annak amiket leírtál. engem 5 évig kezeltek minden másra csak erre nem. pontosan ezt éreztem amit itt leírsz borzasztó volt szembesülni vele újra. nem tudok jó tanácsot adni,de biztos megtalálod magadba azt amitől talpra tudsz állni. szorítok neked)
Szvsz kiírtad magadból és így egy terápián túl vagy…nincs segítség, mint egyéb betegségeknél sincs…de, hogy a pszichodokik sem vesznek komolyan, ez több a “sokknál” .én visszautasítottam a gyógyszert(depinek dg.-tek) és saját magam kijelentettem, hogy borderes vagyok, a doki nem hitt nekem, de 17-én lesz az első hivatalos tesztem… majd elválik:) A jó, hogy már nem érdekel semmi, nem tudnak felhúzni a mindennapok, na ez persze enyhe túlzás, de ha lefekszem a “semmibe veszek egyszer” gondolata elringat, csak reggel azzal ébredek, hogy megint 1 újabb “semminap” és mikor jön el az én akaratom…:(( az elfogyás nekem is tetszett, alkalmatlanságból kifolyólag nem tudom megcsinálni, bár nem vagyok szerencsére kövér alkat – 47kg – hozzád képest mamut vagyok….na kezdek magamról irkálni, pedig nem ez volt a cél! szar, de csak közhelyeket tudnék írni, azt meg sose akarok, ha most sikerült , bocsánat!
Na ez van, csak vége lesz egyszer????
Kedves Medvecukor!
Van problémádra megoldásom, de csak akkor írj, ha valóban javulni szeretnél
az állapotodban, egyensúlyba kerülhetsz aránylag rövid idő alatt ,az elméd átrprogramozásával egy magasabb rezgésszinten..Teljesen természetes módszerrel,,ha érdekel gyorsan keress!
Szeretettel:Tóth László
léleksegítő (pszichoterapeuta-spec.tanácsadó)
Szia!
Irásra késztettél,pedig már régen irtam.Igen ismerem és átéltem ezeket a dolgokat annyi különbséggel hogy nem voltam és nem is leszek szerető,pontosabban nem akarok szerető lenni.Nekem 5 évvel ezelőtt adtak diagnózist először ,rá két évre másodszor.Ez az adat csak annyiból fontos hogy azóta tudom az állítólagos bajomat.Elindultam a a fősuliba “kiszabadultam itthonről” azokon a változásokon keresztülmentem amiket te itt leirtál,először engem sem vettek komolyan nem voltam elég sulyos egy évre rá kaptam meg a diagnózisomat,na lényeg az hogy teljes környezetváltozás korház csak nekem anorexia nem volt képbe csak egyszerűen nem akartam enni csak inni.És haza kellett költöznöm nekem nem volt választásom nem volt a suli mellett állandó munkahelyem,maga volt a pokol itthon állandó magyarázkodás összeszedtem magam hogy befejezzem a sulit elmentem ujra de visszaestem ujra kórház de máshol,feladtam a sulit nehéz döntés volt hazaköltözni ugy hogy nem menekülhetek sehova,és majdnem egy év telt el mire befejeződtek az itthoni felelősségrevonások,most is vannak,de most már valahogy nem izgatnak a dolgok.Szóval ezzel csak annyit szeretnék neked mondani hogy nem biztos hogy rossz ha valaki visszalép a kályhához még akkor is ezt mondom neked amikor pokoli volt,most sem teljesen rendezett de én nagyon jó uton haladok számomra megfelelő ütemben fejlődik a betegségem a gyógyulás felé nem azt mondom hogy tünetmentessé váltam de jó uton haladok feléje.Ebben nem csak a környezet teljes megváltozása hanem a könyvek is és ujságok is amik szinte rám találtak nagyon sokat segítettek.Ja és szerintem egy nagyon fontos dolog hogy beszélj róla mondd el akinek ugy gondolod nagyon sokat elfordulnak ,vannak akik nem hiszik el rólad,és vannak akik probálnak megérteni,igy te tudod hogy kinek mikor mit érdemes mondani és nem kell feleslegesen jártatni a szádat ha ugyis süket fülekre találsz.Nekem nagyon kevés emberke maradt az ugymondd”régről” de ők még a mai napig vannak.Szóval a lényeg hogy fel a fejjel,és olvasd el a bugocsiga on- off részeket szerintem nagyon jóra sikerült,előre is jó hullámvasutazást,én már nagyon élvezem:)
Ui: Lehet hogy most egy kicsit felháborodtál vagy felbátorodtál,de mi ilyenek vagyunk és fogadd el te is magad ne küzdj a betegséggel hanem barátkozz meg vele és szárnyalj vele,hidd el lehet:)