Sziasztok!
Hosszú ideje érzem, hogy nincs valami rendben az életemben, de csak (?) pár éve jutottam el arra a szintre, mikor a problémáim, gátjaim szinte lehetetlenné tették, hogy érvényesülni, működni tudjak, alakítani legyek képes az életem. Alárendelem magam mindenkinek. Nincsenek céljaim. Ha néha mégis eszembe jut valami, amiért érdemesnak látnám a küzdést, rögtön látom, mi az, ami miatt nem fogom azt a célt elérni. Nem tudom, ki vagyok. Többnyire a másokkal való összehasonlítás útján határozom meg önmagam, így legfeljebb különféle viszonyokban vagyok képes önmagamra gondolni. Objektíve nem tudom értékelni magam.
Egy évtizede nem találok párt magamnak. Időnként feltűnik egy-egy szimpatikus érdeklődő, de akkor elmenekülök. Mások szerint egy nagy menekülőművész vagyok, bezárkózom, mert képtelen vagyok elfogadni, hogy ha nyitok, nem csak a jó jön be… Nem tudom, kivel beszéljek a problémáimról, ki az, aki megértene, nem csak meghallgatna. Sokszor viszont képtelen vagyok beszélni róla. Szeretnék, de nem tudok.
Másoddiplomás képzésre járok. Nem fogom tudni befejezni. Minden egyes vizsga előtt pár nappal jön a pánik… a sirásroham… elhalasztom a vizsgát, kicsúszok az időből… Néha úgy érzem, csak lusta vagyok, vagy nem elég okos ahhoz, hogy teljesítsek. Tudatában vagyok, hogy eltolom az életem, elherdálom a “tehetségem”, mégsem érzem át ennek a súlyát. Most nem. Később meg majd hiába bánkódom emiatt.
Szeretnék családot, gyerekeket. Azt gondolom, a gyereknevelés egy csodálatos, szép feladat. Időnként meg azt gondolom, hogy képtelen lennék együtt élni valakivel és életet adni egy gyermeknek.
Egy éve járok pszichiáterhez, pszichológushoz. Érelmileg stabilabbnak érzem magam, mégis annyira kesze-kusza minden. Ami én vagyok, ami szeretnék lenni, ami lehetnék, ami nem lehetek… Döntésképtelen vagyok.
Legszívesebben tiszta lapot kezdenék, porig zúznék mindent, ami eddig volt. Nem tudok felnőtt fejjel, felelősségteljesen gondolkodni. Folyvást valamilyenné válni szeretnék, és mert nem vagyok az, értéktelennek érzem magam.
Visszautalok a címre: önmagamhoz nem jutottam közelebb, de (átmenetileg) sokat segített, hogy hellyel-közzel összeszedtem a gondolataimat és megoszthattam veletek.
Kedves Katica!
Én tudok segíteni neked, sok embernek segítettem már, államvizsgával rendelkező természetgyógyász vagyok. Ha érdekel, írj a sairen@t-online.hu-ra. Szép napot!
szia katica én szivesen beszélgetek veled és adok tanásot ha akarod üdv julika
Kedves katica1,
azért is vagyunk pánikbetegek, depresszósak, mert nem bízunk magunkban, döntésképtelenek vagyunk, nem szeretjük eléggé magunkat. Lehetünk szépek, okosak, ügyesek, ha egyszer valaki vagy valami elhitette velünk az ellenkezőjét. Erre vannak a pszichoterápiák, hogy kiássák az ilyen régi élményeket. Sajnos ehhez megfelelő szakember szükséges, ami véleményem szerint ritka, és saját magunknak kell valahogy kilábalni ebből, megtanulni elfogadni, hogy nem felelhetünk meg mindenkinek. Én a mai napig (hosszú-hosszú évek óta) megküzdök ezzel, minden nap tudatosítani kell magamban, hogy szerethető vagyok, értékes vagyok, ember vagyok, aki nem tökéletes, de ez így van rendjén. Voltam már mindenféle terápián, szedek gyógyszert, szakirodalmat olvasok, rájöttem, hogy azt gondoltam, hogy a szüleim nem szeretnek, de még sem jött el az ‘AHA’ pillanat, mert nem találtam meg a megfelelő eszközt még. A lényeg, nem vagy egyedül, és bárhol, bármiben lehet a megoldás, de főként benned, mert képes vagy arra is amiről nem is gondoltad, hogy meg tudod tenni. És ha valami nem sikerül, akkor tovább kell lépni rajta, legalább is meg kell próbálni, mert az csak visszaránt.
Sok sikert kívánok Neled!
inez
Engem érdekelnének a tapasztalataid. Én Pécsen vagyok és magam is gondolkodtam hipnoterápián, van itt a közelemben kineziológus is, akivel szemeztem mint lehetőség, de nem tudom ezeken mi hogy folyik, érdemes-e.. illetve a jógát itthon próbálgatom és azt is találtam a közelben, ahová el szeretnék jutni.
anciko13@gmail.com
Szia!
Az én problémáim közül az egyik pont ilyen volt, mint a Tiéd, szinte szó szerint azokat éreztem a főiskolával, az életcéllal, a döntésképtelenséggel stb, amit leírtál ehhez kellett még egy nagy párkapcsolati csalódás és jött a hat évig tartó kemény depresszió. Sok mindent kipróbáltam, és sok mindenen keresztül szenvedtem magam, de sikerült. Minden vágyam, hogy ezt átadjam másoknak is, hogy sikerülhet megszabadulni az önmarcangoló gondolatokról, sikerülhet elfogadni azt ami van. A gyógyszerek, a pszichológusok , a csoportterápiák, a hipnózis nekem nem segített. A kineziológia, a jóga és az, hogy rájöttem, hogyan tudom az élet dolgait máshogy értelmezni, elfogadni, ez segített.Olvastam, hogy Győr környéki vagy, sajna elég messze vagyunk egymástól, én Pesten lakom. Ha erre jársz, nagyon jó lenne beszélgetni, mert hiszem, hogy sikerülhet átadnom, hogy hogyan tudom most másképp látni a dolgokat mint eddig.
Szerintem csináld csak az iskolát, de egyszerűen csak úgy, ahogy tudod, ha sikerül sikerül a vizsga, ha nem, nem. Mi lehet a legrosszabb, nem lesz két diplomád, ha meg sikerül “véletlen”, akkor hurrá! Egyszerűen fogadd el, hogy ilyen vagy, ha például lustának gondolod magad, akkor fogadd el azt, hogy kész, lusta vagyok, akkor mi van, ilyennek is kell lenni valakinek. Ne hadakozz, amíg ellenállsz annak, ami van, feszült leszel, ha elfogadod a dolgokat úgy, ahogy vannak, azonnal meg fogsz könnyebülni, és meglepődsz, milyen könnyen mennek a dolgok.
puszi
Kedves Hedi!
Tudom, hogy ez egy nagyon régi poszt, de nagyon szívesen meghallgatnám a történeted, illetve a gyógyulás felé tett kísérleteid tapasztalatait. (Akár emailben, akár személyesen.) Nekem is vannak problémáim az élethez való hozzáállással, de egyelőre nem találtam meg a kiutat.
Tisztelettel: Lester
Szia!
Átérzem tejles mértékben a problémádat hisz én is hasonló cipőben járok! Ha szeretnél valakivel beszélgetni (nem itt a várószobában) nagyon szívesen e-mailezek, beszélgetek veled.
sok puszi és kitartás
szia! helyileg hol vagy?
amiket leírtál az szinte minden szorongásra hajlamos ember sajátja így nem vagy egyedül!