Most nagyon félek. bizonytalanság, magány, furalányság, jön már, ahogy a biztos pontjaim eltűnnek, és nemakarooom….
itt rinyáltam a munkahelyem miatt. hát most jött még mellé gond csőstül, jellemzően. és még mindig szuper, van munkahely, van család, akik vész esetén hazafogadnak, Afrikában meg éheznek, és most is valahol háború van, és halálos betegségek és amputált végtagok és siketvakon is élnek emberek, meg torzóként. ehh.
de attól én még halálosan rettegek, pedig istenemre nem is vagyok kiborulva.
és annyira felfoghatatlan hogy nem szeret és nincs otthonom többé és nem szülhetek majd neki sose ikreket. és ő tudja csak, milyen vagyok borderline-nak, és ő az egyetlen, akihez valaha tartozni akartam. ő a család igazából, és sokszor a minden. ő az egyetlen, pedig már elmúlt bennem a nagyon-szerelem az évek alatt. és nemmellesleg az övé minden, még a nyavalyás bögrém is, amiből reggelente teázom. anyagiasnak hat, de aki költözött már úgy, hogy semmit nem vihet, amit ismer, használ, szeret, érti, hogy ez is fáj most.
legalább egy jótündért adjon valaki, könyörgöm. vagy csak tekerje vissza az időt pár héttel. előre ne, így is eléggé öreg vagyok az életemhez, és már annyi mindenről lemaradtam..
félek.
amúgy nagyon megörültem a válaszaidnak, de képtelen voltam írni rájuk, annyira mély, olyan sötét volt… a pasi nemrég még kezet is emelt rám, megint, és igazán, minden olyan hamisnak, értelmetlennek tűnik az életben, vele az élen. hogy hogyan lehet ő egy ilyen mocsok, amikor én nem ezt az oldalát szeretem? és hogyan derülhet ki megint, hogy akiben hiszek, az utolsó ember, akihez tartozom, se valóságos? persze úgy csinálok, mintha meg se történ volna, mert különben basszus, nemtudom..
üresség, pipa. ismerem. értem. meghallgatlak.
a családod elfogadja, az jó. megbecsülöd őket. az jó. nem tökéletes – olyan nincs, ami igen.
basszus, picit irigy vagyok, mert én spec képtelen vagyok egy légtérben megmaradni így, 25 évesen (csak, h válaszoljak erre is) velük, és ez jelentősen megnehezíti az eljövendő heteket, hónapokat. mert ha innen elköltözöm, akkor marad a totál egyedüllét.
ne értsd félre, nem az, hogy nem volnék rád kíváncsi, hanem csak hogy most annyira padlóra fogok kerülni, hogy nem akarnám ezt az egészet megmutatni, rádzúdítani, a síráson és a kiboruláson és a magamatsajnáláson kívül semmi egyébre nem fog telni.
mégis csak ez a férfi volt az életem az elmúlt években, és ez a lakás az otthonom, és ezeken kívül elég kevés dolog van az életben, ami nekem számít…
de majd fogunk, remélem!
remélem, “átment” rajtad ez a hangulat, és bírod a balassát… drukkolok.
Holnap kezdődik a terápia. Már bepakoltam mindenem. És viszem magammal az értetlen ürességemet.
Egyszerűen nem értem. Hogy lehet, hogy nem akarok semmit? Már nem is félek, szorongok. Csak ez a semmittevés. Se sétálni, se enni, se beszélni. Szinte már csak aludnék. Hogy lehet, hogy nem érdekel semmi? Hogy nem mozgat meg semmi? Mi ez??!! El fog ez valaha múlni vagy örökké csak szomorúság és az érzelemmentesség lesz bennem? Utálom ezt. De még utálni sem tudok igazán. Csak üresnek lenni. Nem akarok létezni. Nem is létezem. Vegetálásnak is gyenge ez. Még vegetálni is béna vagyok. Magatehetlen hulladék vagyok. Lehet, hogy tényleg csak a halál lehet opció a menekülésre. De azt nem tehetem meg másokkal.
Szia Medvecukor!
Egyáltalán nem hangzik bolondságnak meg katyvasznak amit írsz, nekem mindenesetre nem. Ki hős? Ha nem az, aki képes volt meghaladni önmagát és a továbbiakban is a fejlődésre törekszik? Mert lehet másképp is. Úszni langyos fosban és nem tenni semmit. Esetleg hányni, drogozni piálni lopni csalni hazudni kihasználni másokat stb. Szóval, szerintem igenis “hős” vagy. Fogadd el, az én szememben az vagy.
És nem tudom milyennek látnak mások, én is elvesztettem sok barátomat, sajnos. Csak a családom van. Nyilván nem tökéletes az egész. De vannak és nagyon megbecsülöm őket. És ha nem is értik, elfogadják, hogy ismét terápiára megyek és nem dolgozni, stb. Szóval. Nem tudom mások milyennek látnak, de én szívesen megismernélek. Bár ez érdekes szitu lenne.:D Különösen ha éppen mindketten a “üres vagyok, aztsem tom mit akarok, miértelme mindennek” állapotban lennénk. És tudod, lehet, hogy mégis találnánk egymásban valami egyedit, megfoghatatlant, ami talán rácáfolna az érzéseinkre, vélekedéseinkre. Szóval, én nyitva tartom a találkozás lehetőségét, majd ha úgy érzed szeretnél, úgyis jelzel.:) Vagyis remélem.:)
Egyébként te hány éves vagy?
Kitartás neked is és nagyon köszönöm, hogy ilyen érdemleges – számomra az! – dolgokat írsz le ide és osztod meg pl. velem is!:)
ööö, nagy katyvasz lett, igaz? srry, de ezilyen.
érezted már magad iszonyú boldognak valaha? nem hosszan, akár egy pillanatig. éreztél már eufóriát, volt orgazmusod, éreztél-e bármit úgy, hogy érezted, hogy bele kell halni, anniyra igazi, annyira átjár?
gondoltál-e valaha arra, hogy érezni a legkiváltságosabb dolog a világon, akármennyire nem akarjuk is néha?
ha igen, akkor szedd elő ezeket az emlékeket, és tartsd közel. én ugyanis jelengleg kb ebbe kapaszkodom.
no jó, meg abba a tudatba, hogy mennyi mindent, mennyi borderline poklot túléltem (szószerint),amibe mások egyszerűen belehalnának. és ha eddig ment, fog most is. muszáj neki.
és basszus, muszáj arra gondolni, és nem mindig sírni, és nem meghalni, hanem megvárni a következő boldogságot, ami úgyis jn, mert mindig jön és mindig elkapráztat.
(bocs mindenki a hülyeségekért, csak nekem olyan jól esik ezt most gondolni és leírni is…)
ja, modjuk nincs mindig ilyen jókedvem ám, igaz borderline-hoz hűen ma bőgtem a hívások közt, amikor senki sem látta-hallotta.
hát ilyen ez.
drukkolok, hogy te is úgy éld meg a balassát, mint én – hogy igenis hasznos volt, és igenis megérte!!! :))) kitartás, ne feledd el, hogy egyszer úgyis véget ér, és addig kell fájjon, míg bent vagy, mert addig használ!
az elvesztettség meg… hát, basszus, én most megiont küzdök ezzel: hogy semminek nincs értelme. pontosabban nekem nincs semmi értelmem. én spec sokszor nem látom most, miért is kéne élnem, főleg, hogy a munkámba így 3/4 év után totál belefásultam, és baromira úgy érzem: elvesznek 10 órát minden napomból, a maradék meg nem elég semmire.
és ha mégis, akkor mire használjam fel? csak állok, és bedarál a feleslegesség érzése, teljesen ötlettelen vagyok és ijedt, hogy akkor mégis minek ez az egész, és mi lesz így velem.
és mégis hogyan fog bárki szeretni, sőt, csak kedvelni, ha magam sem látom értelmét a létezésemnek, és vajon melyik énemet látják belőlem, látnak-e egy egységes medvecukrot, mert én nem.
korábban akik gyakran találkoztak velem , elkezdtek kb elmebetegnek tartani, mondjuk akkor tényleg durva voltam. de azóta nem tudom, vajon most ki mit láthat. vagy amikor épp tudom, hogy ez most nem oké, nem publikus, próbálom kerülni az embereket, de így se jó, mert a barátaimat is elvesztettem anno emiatt.
és nem tudom, mit kéne tenni, hogy ne érezzem értelmetlennek az egészet, és ne érezzem, hogy sehová sem tartozom, megint, és senki nem vagyok, megint.
hja, ilyen ez a szakítás.
az emberem az egyetlenem is egyben, család helyett család (szó szerint), a barátaim elvesztése óta cska ő van igazán, otthont adott, mindent.és bele kell halni, hogy annyira kell, hogy neki még gyereket is szülnék, pedig előtte én soha, soha nem hittem, hogy valaha, valakinek…
mint egy válás, csak nem voltam férjnél soha.
vizsont közben élni fogok, basszus, és néha zavarba ejtően tudom, hogy ez most nem én vok, csak a qrva b., mégis benne vagyok, mégis érzem, kkor is, ha tudom, hogy mit kéne helyette, és mi volna a valóság. és olyan, mintha egyszerre lennék két valóságban, és tényleg lehet egyszerre több mindent érezni, nagyon bizarr :))
hős? lófütty! sehol se tartok, csak ahhoz képest, ahol voltam, ég és föld! :))) na jó, sokszor érzem, hogy semmi változás, de ha rákényszerítem magam, akkor felismerni, hogy mennyire de. és remélem, fogok fejlődni még. akarok fejlődni még.
egyébként tudod, a telemarketing nagyon hasznos. olyan dolgot próbáltam ki benne, amihez, azt hittem, sose lenne merszem. és bár most, a pasi-élet-nincsértelme háromszögben heti egy napot min. beteg vagyok (nem csak jelentek, hanem tényleg), anyira büszke vagyok azért, hogy ezt be mertem vállalni (magamhoz képest). és egyszer az életben mindenkinek ki kellene próbálnia, tényleg elképesztően hasznos.
(főleg egy borderline-nak. komolyan, kevés dologban lehet ennyire lemérni, hogy a hangulat hatalom, és a különböző énálapotok mit váltanak ki tök vadidegen emberekből, akik csak a hangom hallják. egyszerűen éreznek – jó, nyilván nem a vadparasztok, de 10ből mondjuk nyolc -, és a dühöm, félelmem, bizonytalanságom, örömöm, határozottságom, akármim gyönyörűen le is reagálják.
lehet, hogy hülyén hangzik, de nekem sokat segített még kézzelfoghatóbbá tenni ezt az egész énállapot-váltós dolgot.és lehet próbálgatni. egy idő után, ahogy beletanulsz, hatalmas teret kapsz, hogy kísérletezz, és ennél következmény-mentesebben nehéz tesztelgetni, mint nálunk :))) hiszen azokkal az eberkékkel jó eséllyel sose nem beszélsz többet, a nevet meg úgyis kétszázból egy jegyzi meg, az is csak 5 percre.
ja, meg vicces, ahogy a tömény jókedvből egyszer csak átmegyek egy-két szar üf miatt masszív morcba, és azonnal minuszos lesz a teljesítményem!
)
Szia Medvecukor!
Huh, kemény lehet ez a telemarketing dolog azért. Én is gondoltam rá, hogy csinálnám, de tényleg, sajnos az emberek sokszor bunkók látatlanban, főleg ha reklám vagy egyéb célból felhívják őket és “zavarják” őket. Én szerintem nem bírnám sokáig. Jobban szeretek a színfalak mögött dolgozni.:)
Velem az a helyzet, hogy bulimia stagnál heti egy hányásnál – jobb, mint a semmi és lélekben már készülök a febr 27-ei bevonulásra a sote-ra a 4 hetes terápiára. Annyira elveszettnek érzem magam, hogy ijesztő. Néha napok telnek el úgy, mintha nem is élnék, mintha az élet egy film lenne, amiben én nem vagyok benne. Mintha nem lenne készségem élni, ilyesmi. Úgy érzem magam, mint egy kísértet. Remélem, valami majd változik bennem a terápia hatására, de most mindent elég pesszimistán látok sajnos.
És remélem “szavamon fogsz” majd a jövőben és egyszer találkozunk élőben is!:) Addig meg kitartás, igazi hős vagy! De tényleg! Ami számomra egyelőre elképzelhetetlen az azámodra valóság: van munkád és még ilyen körüllmények között is állod a sarat a létfenntartás küzdelmében! Tiszteletem!:)
Ha gondolod írj még te is, nagy örömmel olvasom soraidat!:)
Anikó
ez nagyon kedves tőled, köszönöm
most még kb nem akarom senkire úgy töményen rázúdítani, sok vagyoik nagyon, de később lehet, hogy szavadon foglak ám, úgy készüljél! :)) nem tudom, neked közben mi van, meg hogy alakul, majd írjál az oldalra, kíváncsiak vagyunk…
egyébként persze kiborultam.
aztán persze összeszedtem magam és dolgoztam. és basszus, a fene, hogy dolgozni kell, akkor is, ha nem akarok beszélni éppen senkivel, és le kell nyelnem, hogy akár átlag 2percenként mindenféle vadidegenek hülyének nézzenek meg beszóljanak, meg lekezelően beszéljenek, meg nyáladzzanak, hogy utána, mikor azt hiszik, már nem hallod, elküldjenek a **-ba, meg zavarba hozzanak… jó, persze vannak tök normálisak, meg vannak semlegesek, akikkel minden megy,mint a karikacsapás, meg van, amikor fejben ott se vagyok, sőt, iszonyú jókat is lehetne beszélgetni, ha a főnökeim hagynák , de akkor is… néha annyira szeretnék csak egy órát nem vonalban lenni, és nem hangzavarban, és utána mehet tovább…
azért munkát választani is tudni kell
Hej, szia!
Nem tudok mást mondani, ajánlani, mint:
én szívesen találkozom veled, ha beszélgetni szeretnél valakivel. És köszönöm neked, hogy annyi infot adtál a sote-ról! Ha bármiben segítségedre lehet csak írj!
Anikó