Évekkel ezelőtt kezdődött.. Pontosan nem tudnám megmondani mikor, azt hiszem 16-17 éves lehettem. Édesanyámat 16 évesen vesztettem el. Ő bulímiás volt és csodaszép. NEmtudom az Ő betegsége hatott-e rám vagy sem..Mások engem is olyan szépnek tartanak..én erre mindig csak azt mondom: a szépség relatív. Jelenleg olyan mélyen vagyok, hogy már ki kell írnom,el kell mondanom valakinek, aki nem vet meg, aki megérti mi történik velem.. 
Most ahogy ezeket a sorokat írom túl vagyok már legalább 4szeri hányáson, és mindezt egy 7órás munka után. Mikor éhes vagyok már annyira, hogy egyek valamit, egy pár percig jó. Aztán jönnek a gondolatok..”vajon hány kalória? megehetem? nem hízlal? látszani fog?” és már megyek is hányni. Minden nap tornázom 40-60 percet, folyamatosan azt lesem, hol van még rajtam zsír.. Eszem, vizet iszom mellé, hogy könnyebben kijöjjön majd. Literszámra iszom a vizet, nem is kell már hánytatnom magam. Szinte kijön magától.. mintha tudná h nem bent a helye. Mindenhol képes vagyok hányni. A mosdóba, a zuhanyba, a wc-be, az sem zavar hogy a másik szobában ott a barátom mikor a fürdőben vagyok. gondosan zárt ajtók, és a folyamatos figyelés a kulcslyukon “csak meg ne lásson”… a víz folyatása, hogy ne tűnjön fel a hang… 
Ennek mind végeszakadt, mikor egyszer rámnyitott.. és a szemében láttam az iszonyodást..
Hogy már tudja miért nézek így ki.. hogy hová lettem..

A boltban a péktermékeknél a kakaóscsigák is csak búgják felém: egyél meg… aztán hányj ki..!
Tudom hogy senki nem gondolná rólam.. tudom hogy én sem hinném el magamról, hogy ezt teszem, ha nem rólam lenne szó. lelkivilágom olyan sekélyes…hogy megfogalmazhatatlan.. érzelmi hullámaim a felismerhetetlenségig eltorzították énképemet, már nem tudom hová lettem, egy ördögi kör ez.
megadom magam a kakaós csigának, majd büntetésként “megszabadulok” tőle. Beteg vagyok. tudom.