Még szerencse, hogy nincs annyira igényem a társas életre. Vicces is lenne egy ilyen szociofób  számára, mint én, aki már nyomasztónak érzi, ha 10nél több idegen van a környezetében egy utcán – de lehethogy még ennyi sem kell.

Na szóval, az eszmefuttatás arról, hogy miért menjek, vagy miért ne menjek el otthonról egy társaságba. Vagyis ami elsőként eszembejut az ilyesmiről…

Lássuk csak, ha itthon maradok mi fog történni?- Semmi. Ez a semmi, ha jobban megnézzük nem túl csalogató, de A Negatív élmény társaságában azért már sokkal rokonszenvesebb. 
Ha itthon ülök rendszerint gépezek, filmet nézek,rajzolok vagy barkácsolok valami egyebet. Nothing special. Ezek önmagukban lehetnek szórakoztatók is, csak néha már nekiállni nincs kedvem a dolgoknak, mert annyi mindent csinálhatnék, hogy nem tudom eldönteni melyikkel kezdjem. No, most nem ez a lényeg. Itthon, egyedül lenni túl sokáig, és semmit sem csináva végtére is lehet az egyik legunalmasabb dolgok egyike. Ha elmegyek, az lehet Pozitív vagy Negatív hozományú. Vagy mindkettő egyszerre, amiből természetemből adódóan hót biztos hogy csak a negatívat jegyzem meg. (Végülis ez ösztönös magatartás, az élőlény azt jegyzi meg, ami negatív, hogy legközelebb el tudja kerülni.)

Ritkán lehet semleges is, de ez igencsak ritka, főleg akkor fordul elő, mikor a haverokkal unatkozunk valahol. A pozitívnak mennyi az esélye? Kevés. Kevés, ha az ember olyan szenzitivizált a negatív érzésekre mint én. Amúgy sem történt már meg rég, hogy egy esemény pozitív utóhangú legyen, évekkel ezelőtt. Persze ehhez hozzá jön,hogy akkor még nem voltam ilyen megokkult, és reménnyel és optimizmussal éltem életem, a tudatlanság medencéjében lubickolva, meg ha valamit elvétettem, azt sem vettem észre (tehát nem is idegesített).A negatív már sokkal valószínűbb, imént említett okok miatt.

De vajon olyannyira valószínű, hogy bárhogyan 100% lesz belőle? Ez a társaságtól és a helytől függ.
Egy biztos, ha valamit negatívan élek meg akkor utána temérdek időm lesz rágódni, ami az egyik legdemotiválóbb időtöltés mind közül.Amibe 10% valós történés és 90% fantázia és pesszimizmus lesz beleépítve. Ez hosszútávon nagyon nem kifizetődő, és sajnos még csak akarnom sem kell. Pontosabban nem tudom nem tenni, akármennyire is koncentrálok, a negatív gondolatok berobbantják magukat az agyamba.

Visszatérve, az a baj, ha haverokkal megyünk valahova, akiket már ismerek, és tudom, hogy nem tudok olyat tenni vagy mondani amiért otthagynának- igazából nem találkoztam még emberrel, aki egy konkrét dolog után már nem tartott volna ugyanúgy jófejnek- az nem gáz, mert belém vésődött hogy az jó, és az első benyomás a fontos, még akkor is, ha amúgy többször volt velük szar, mint jó. Ezzel egy baj van- haverból kevés van, és az a kevés is elfoglalt.

Oké meg ismerhetném az idegeneket,.. az ‘ismerősöket’ jobban, de aztán, ha kiderül, hogy mégsem vagyunk 1 hullámhosszon, és nem akar annyira jóban lenni velem az illető- ha nem is azért, mert nem vagyok jófej, hanem csak szimplán nem értjük meg egymást- azt is úgy veszem fel, hogy na, megint egy kudarcélmény, és azt úgy élem meg, hogy nekem kell változtatnom magamon- amire persze képtelen vagyok minden ilyen eset után- holott az egész csak a fejemben létezik, és senki sem egyforma. Ezért vagyok sokszor úgy, hogy senkivel nem kezdeményezek külön találkozót, vagy ismerkedek magamtól, inkább megmaradok az ismerősi szinten, mikor ők sem tudnak sok mindent és én sem. Noha azért nézelődök utánuk, mert szeretek egy lépéssel mások elött járni… Akkor érzem jól magam, ha nem “lát” senki, (pl. nem vagyok fenn közösségi portálokon) és én sem látom hogy mit csinálnak az emberek. Ez valahogy olyan érzés mintha nem történne semmi, biztonságot ad.

Szóval az ismerősi kapcsolat elég semleges. Nem is negatív és nem is pozitív. Belőle még bármi lehet. Olyan, mintha nem is ismerne az illető.

Vagy ha épp nem vagyok abban a felszabadult, közvetlen állapotban, akkor valakinek egy szavát is olykor félrértek, vagy többet képzelek bele- rendszerint olyat, hogy burkolt célzás volt arra, hogy milyen szar vagyok- még akkor is, ha csak poénkodnak velem is, úgy ahogy másokkal. Persze nem mutatom, hogy mi fordul meg a fejemben, de ha épp emlékszem rá másnap, akkor sokszor előjön ez, és minden oldalról megnézem, hogy biztos jól értettem-e, de nem tudom eldönteni. Kétségek közt vagyok, és 1-2 hétig kb – amíg csak élénken emlékszek rá- előjön az eset, és egyre mélyebbre süllyed a kedvem, mert egyre több negatívumot képzelek bele abba a félreérthető szóba, vagy akár egy mondat számomra nehezen értelmezhető hanglejtésébe.( Igen, ennyire durva.)

Mert eredendően a nagytöbbség véleménye nem érdekel, de azért ha a látszólag hozzám hasonló emberekkel sem találom meg a közös hangot ( akik pl úgy öltözködnek vagy ugyanazt a zenét hallgatják, stb.) akkor azért elkezdek kétségbe esni, hogy tévúton járok, vagy mi van, hogy már senkivel nem értetem meg magam.azt az érzést kelti, hogy nem tartozok sehova. Hogy egy lúzer vagyok, egy ‘wannabe’, aki szeretne valaki lenni, csak nem megy. Aki egyedül van az egész világ ellen.

-> Olyan ez, mint amikor 3 darab elmegyógyintézeti ‘beteg’ kimegy az utcára a ‘normális’ emberek közé, s az egyik a csupasz seggét kezdi rázni egy óvatlan járókelőnek. A járókelő természetesen megbotránkozik. Tudja a ‘beteg’, hogy ez nem probléma, mert ő úgyis más mint a járókelők, s nem akarja az emberek unalmas, álszent, megsavanyodott életüket élni. Neki más kell. Tudja azt is, hogy akik vele vannak, szintén ‘betegek’, és meg fogják érteni őt, neki ennyi épp elég. Lenne.De a másik két társa összenéz, és ott hagyja.

A történet véget ér, és az oldalunkat mardosó tudatlanság még mindíg megmaradt, mert ugyan az esemény lezárult, megmásíthatatlan, de mégis ott van a miért.Nem tudni, talán másfajta betegségük volt, ami ugyan szintén nem normális, de másképp abnormális mint az első személynél, vagy a társai nem is voltak igazán betegek, és az igazságtól már visszariadtak.Mi volt az oka, hogy elmentek? Talán ha a harmadik nem okozott volna botrányt, akkor is elmentek volna? Nem is az volt az oka? Vagy csak láttak valami érdekeset az út túloldalán, és még vissza is jöttek volna, csak az illető ezt már nem várta meg?

A példa elég szélsőséges,ami velem ugyan sosem történt meg. Nem létezik, semmi okom nem lenne tartani tőle, mégis olyan nekem, mintha egy régi rossz emlék lenne. Valószínűleg az alapvető pesszimista látásmódom kreálja a ‘csak rosszul végződhet akármerre megyek’ sztorikat.

Ami persze nem így van, mert rendszerint csak én látom mindenben a tragikumot,igazából mások úgy látják elég sokan kedvelnek, és nyitnának felém- persze ha hagynám. Még azt is kudarcként élem meg, ha én vagyok az elutasító, valamiféleképp magammal is harcolnom kell- és van, hogy kiderül, hogy olyanok is kedvelnek, akiről aztán végképp nem gondoltam volna,- csak én értelmeztem félre a gesztusokat, vagy az önértékelés hiányából fakad, hogy mindíg magam állítom be áldozatként.

Ez az én megfásult, pesszimista, tárgyilagos, életunt énem logikája, ami sokszor az őrületbe kerget, de mostanában sajnos ő van túlsúlyban.

Ha jó kedvem van, nyitott vagyok,tele önbizalommal, akkor szarok az egészre, és evidens hogy elmegyek, mert nem tudok ülni a seggemen, kell valami élmény, optimizmus árad belőlem, és tudom, hogy ez a nap csak jó lehet.( Több kéne ebből a hangulatból, mert 3 hetente jön elő 1-1 napra, és már kezd hiányozni.)

Ui: Tudom, lesz idő, mikor rá leszek kényszerítve, hogy idegenek közt éljek, de bizonyára a személyiségem is még sokat változik, most csak a jelen helyzetem írtam le,így a tinédzser és a felnőttkor határán lebegve, legfőképp azért, hogy kiírjam magamból…:) Nem tudom milyen témakörbe kéne rakni, de azért arra is kíváncsi lennék, hogy amit most leírtam, az teljesen normális, vagy tényleg túlkomplikálom a dolgokat?