HADIJELENTÉS! Mottó: Minden rosszban van valami vicc.

1. Hogyan kerültem a kórházba?

A világ népei feloszthatók hívőkre és ateistákra. A hívők is megosztottak, több nagy vallás tanítását követik, gyakran szemben állnak egymással. Egy valamiben azonban mindenki megegyezik, (ide tartoznak még az ateisták is), a gonosz létezésében. Annak a gonosznak a létezésében, aki a világméretű járványokat, háborúkat, éhínséget, és természeti csapásokat hozza az emberiségre. A gonosz nem válogat. Mindegy neki, hogy hol, kinek okoz bánatot, éhezést szenvedést, egy földrésznek, egy nemzetnek, vagy akár csak egy személynek, aki esetünkben nem más, mint jómagam.

Pécs felé utazva, összekuporodva a nem fűtött, hideg Intercity vonaton észre sem vettem, amikor a gonosz belopta a hasamba hű társát, a fájdalmat. A fájdalom egyelőre alig észrevehetően kuporgott a belsőmben, várta a kedvező pillanatot. Ez este, a lefekvés után következett be. Görcs alakját fölvéve, elkezdett tombolni bennem, elviselhetetlen kínokat okozva. Kétségbeesésemben 2 szem görcsoldót küldtem ellene harcba. Ennek eredménye hasonló volt a II. Világháború lengyel lovassági rohamával a német páncélosok ellen, azaz semmi. Hála a telefonösszeköttetésnek, fölhívtam a 104-et, és leadtam a vészjelzést. Mi a címe? – kérdezték. Ungvár utca – nyöszörögtem. Jó, de hány szám? Nem tudtam, ezért szerencsejátékos módjára rávágtam: 62. Jövünk! – hangzott a biztató visszajelzés.

Gyorsan, sietve összehánytam egy sporttáskába a holmimat. Hátamon csak úgy huszárosan félrecsapva a téli dzsekimet, jobb kezemben a táskát, bal kezemben a cipőmet tartva, – nem akartam a háziakat fölzavarni – kiosontam a házból. A gonosz azonban számított a menekülésemre, és olyan autóborogató ónos esőt küldött a környékre, hogy a papucsomban csak centiről-centire tudtam megközelíteni a kertkaput. Szinte hallható volt kárörvendő nevetése, mikor rájöttem; a kertkapu zárva volt. Kétségbeesve méregettem a kerítést, át tudok-e rajta mászni? És ekkor megjelent a mentőautó. Olyan lassan ment a jeges úton, mint egy folyami jégtörő a jégtáblák között. Látni véltem a vezető arcát, aki társával együtt meredten figyelte a gyéren megvilágított utat, nem akartak lecsúszni róla. Így nem is csoda, hiába fütyültem, integettem nekik, oda se bagóztak. Mit volt mit tenni, letettem a táskát a földre, visszaaraszoltam a házba, fölébresztettem a tulajdonost, és kértem, hívja ki még egyszer a mentőket, és nyissa ki a kertkaput. Úgy fél füllel még hallottam, amikor ő is bemondta a címet, Ungvár utca 21. Na még ez is! Később megtudtam, nincs is 62-es számú ház az utcában. A kertkaput kinyitva, utcára került a táskám is. Már nem kellett félnem, hogy elveszik valami belőle, mert a folyamatosan ömlő ónos esőben, szép egységcsomaggá fagyott össze az egész. Na de jött a mentő ismét, hárman belapátoltak engem úgy, ahogy egy törött bútort szoktak a lomtalanító kocsiba, és röpke tíz perc múlva becsúsztunk a kórház kapuján mind a ketten, én és a gonosz fájdalom.

2. Felkészülés a harcra.

Egy nagy terembe értünk be, ez volt az ambulancia. A mentősök hamar megszabadultak tőlem. Gyorsan letettek néhány – a hidegtől beüldözött – hajléktalan mellé, majd balra el. Reméltem, hogy nem itt kell megvárnom a déli ingyenleves  osztást, mert a falon lustán kattogó óra még csak hajnali ¼ 4-et mutatott.  Egy általam toborzóirodának vélt ajtóban megjelent egy szépség, olyan, akiért szívesen vállalja az ember a besorozást és értem jött. Sajnos kritikus állapotomban nem tudtam kellő képen értékelni ezt a szerencsét. Tőlem lehetett volna a Vasorrú Bába is, mert a cél szentesíti az eszközt, azaz annak örültem a legjobban, hogy végre az álmos szemű, ügyeletes sorozódoki színe elé kerülhettem. Megkocogtatott, meghallgatta a szívhangokat, s miután én egy nagyot ordítottam, amikor megnyomta a hasamat, alkalmasnak talált, és besorozott. Azért még elvitetett egy sötét helységbe, ahol EKG és ultrahang vizsgálatot végeztek rajtam, nehogy valami bőr alá ültetett lehallgató készüléket becsempésszek az erődbe.

Ezután jött egy derék Kinizsi Pál egy tolókocsival, és nehogy kikémleljem a menekülés útját, minden féle sötét folyosón keresztül, össze-vissza kanyarogva eljuttatott a körletbe, azaz abba a kórterembe, ahol a még mindig ficánkoló fájdalmam ellen meg kell vívni a végső csatát. Itt már öt ember küzdött a 26°C hőmérsékletű gyérlevegőjű kórteremben a betegsége ellen. Legalább is erről tanúskodott a megállás nélküli köhögés, zihálás, prüszkölés és az alul- felül hallható nehézlégzés. A hatodik, még szabad ágy lett az én harcállás-pontom. Egy kedves nővér vette kezébe a sorsom további irányítását. Röviden ismertette a kórházi órarendet, közölte, hogy üdülési csekket nem fogadnak el. Majd észrevétlenül körülnézett, hogy nem figyel-e ránk valaki, és amikor meggyőződött arról, hogy senki, a fülembe súgta: Az orrán keresztül egy hosszú csövet dugunk le a gyomrába. Ez majd kémjelentést küld a csatatérről, a cső külső végére erősített nejlonzacskóba. A művelet nem volt fájdalom nélküli. Körül-belül olyan érzés volt, mintha diák lettem volna, és házi feladat készítése közben elbóbiskolva, a fejem ráhanyatlott volna az írószerszámra. De hát ez a fő fájdalomhoz viszonyítva nevetésre ingerlő csikizésnek tűnt. Mivel meg sem nyikkantam, dicséretet kaptam a nővérkétől. Rögtön megéreztem, nyertem egy barátot, aki majd segít a küzdelmemben. Így nem is mertem felszisszeni, amikor egy kanült, – tűvel a vénába szúrt, soklyukú, leukoplaszttal többszörösen karomra rögzített szerkentyűt – iktatott be a szervezetembe. Még egy injekció is kijárt a számomra. Egy negyed órára elszunyókáltam. Hangos ricsajra ébredtem, – ½5 volt – megkezdődött a takarítás, lázmérés stb. Kivilágosodott. Elindult a nap, készen álltam a harcra!

3.  A csata

Ha valaki most abban a hitben él, hogy egy ilyen ütközet megnyeréséhez elég Robin Hood mindig célbataláló nyila, egy „umslág”, vagy egy forró hársfatea, óriásit téved! Az ilyen partizán módszerek eleve kudarcra vannak ítélve. A cél megvalósításához kell egy tehetséges, – az összes – egészségügyi hadtudományban jártas vezéregyéniség, a kezelőorvos és a kiszolgáló személyzete; a keze alá dolgozó nővércsapat, az utánpótlást biztosító adminisztráció és nem utolsó sorban a félholt betegek átcsoportosítását végző betegszállító.

Előőrsként megjelent az ágyamnál egy medika, aki vallatóra fogott. Minden érdekelte az életemből, mit eszek, milyen betegségeim voltak, szenvedélybeteg vagyok-e, az ital, és a dohányzás rabja. (Diszkrécióját dicséri, hogy nőügyeim felől nem érdeklődött). Megható igyekezetét és buzgóságát látva, nem tudtam ellenállni neki, és pontosan válaszoltam minden kérdésére. Az adatok birtokában hamar visszavonult jelentéstételre.

Ezután jött a nagy tudású Sz. doktor a hadművelet-vezető kísérőivel; orvostanhallgatókkal, és nővérekkel. (Az egyik nővér kezében óriási mappa volt, ebbe kerültek bele a harc kimenetelét meghatározó haditervek.) Megállt az ágyam előtt, és derűsen rám nézett. Ettől a nézéstől, és a korábban kapott injekciótól elkábult fájdalom, szűkölve bújt el valahová a néhai epehólyagom műtéti hegei alá, és már csak félénk leskelődése okozta enyhe fájdalomérzet jelezte, a harcnak nincs vége. A visszavonulás útját jelző nyomás elárulta: a fájdalom a hasnyálmirigyemet használta föl munkaeszközül. Lehet, hogy még kisebb köveket is elhelyezett a harctéren, akadályt képezve a gyógyulás útjában. A döntő támadás érdekében ezeket a feltevéseket feltétlenül tisztázni kellett. Ezért szükségessé vált egy ERCP névre hallgató birodalmi lépegetőt szájon át eljuttatni a harc színterére, a gyomorba. Igen ám, de kevesen tudják, hogy én egy vérmes ember vagyok. Hogy ne üssön agyon a guta, egy vérlázító gyógyszert szedek. Ha a lépegető valami belső szerven vérzést okozna, azt nem lehetne elállítani, és ez a gonosz győzelmét jelentené, amit nem hagyhatunk! Ugye?

Ezért az első hadművelet keretében ki kellett vonni a szervezetemből a szert. Ez úgy történt, hogy 4 napig nem volt szabad egy kortyot se inni, vagy egy falatot lenyelni. Azért, hogy nehogy úgy járjak, mint a roma kisebbség lova, akasztófára lógatott nejlontasakokból vékony cső közbeiktatásával fiziológiás sós vizet vezettek a kanülbe, ahonnan az, a véráram közvetítéséve jutott el valamilyen belső őrző-védő egységhez, amely biztosította, hogy a szervezetemben eluralkodó aszály ne tegyen helyrehozhatatlan károkat. Ezen kívül még valamilyen más jelzésű tasakból is folyt a táplálék. Ennek sajnos nem ismerem a receptjét kedves háziasszonyok. Ezt azért jelzem előre, mert tudom, hogy élénken figyelnek minden tudósításra, amely a legtöbbjüknél jelentkező súlyfelesleg gond nélkül való eltávolításához ad ötletet. Ha azt hiszik, hogy a rajtam végzett eljárást átvéve, 10 kg-ot is fogyhatnak a 4 nap alatt, az nagy tévedés! Vigyázat! Az eljárás nálam csak a homlokráncokat mélyítette és szaporította! Ezt pedig nem kívánom senkinek! De ahogy így utána gondolok, mégis használható volna az eljárás, egy nyugdíjemelést követelő éhségsztrájk eszközeként!

4.    A végső ütközet

Bár nem ettem, azért néha mégis csak kellett egy-egy történelmi kirándulást tennem a királyok által is gyalogosan látogatott helyre. Ilyenkor a kerekes infúziós állványt jobb kezemmel megmarkoltam, mint Mikulás a pásztorbotot, bal kezemmel megemeltem az orromból kilógó cső végén logó „kémjelentést” gyűjtő, sertésmájra hasonlító zacskót, és méltóságteljesen, mint egy performance Télapó végigsétáltam a folyosó végén található célhelységig. Sajnos erről nincs fényképem!

A birodalmi lépegető bevetésének napja előtt – mivel nem volt rá már szükség, mert az összes civil matériát sikerült kimentenie a hadszíntérről- végre eltávolították az orromból a szondát. Megborotválkozhattam, és ismét a szükséges levegőmennyiséghez jutottam. Csodálatos érzés volt.

Az éjszaka sötétjében aztán leültem gecemáni kertnek kinevezett ágyam szélére, és számvetést csináltam magamban, (a másnapi vizsgálat nem volt egy veszélytelen dolog), mi jót és rosszat tettem életemben. A mérlegelést és döntéshozást rábíztam arra, akit én a Jóistennek nevezek, mert én az Ő alkalmazottjaként éltem le eddigi életemet. Fölnéztem az égi irodája felé, és a ködös csillagtalan éjszakában megpillantottam egy lassan vonuló fényes pontot. Egy alacsonyan repülő műhold lehetett, de nekem jeladás volt. Jeladás, hogy ne féljek semmit, holnap velem lesz!

A vizsgálat abból állt, hogy lefektettek egy fúró-maró géphez hasonlítható szerkezet szerszám asztalára. Nem szeretett módon hason kellett feküdnöm, fejemet jobbra fordítva. Sok beszédnek nem volt helye, mert betettek a szájamba egy fogvédő szerű valamit, ami nem a fogamat, hanem az azon keresztül ledugott szondát védte a pusztulástól. Jó tették, mert a fogorvosom szerint erős a harapásom, aminek ő örül, mert gyakrabban kell őt emiatt hivatalosan meglátogatnom. Ezután, – ahelyett, hogy megkínáltak volna egy kupica gyomorkeserűvel – egy lidokain nevű likőrt permeteztek be egyszerűen a szájamba, megspórolva evvel a pohár elmosogatását. Ritkán iszom alkoholt, így ez a permet is elég volt ahhoz, hogy elbóduljak. Sajnos, ezért nem tudok beszámolni arról, hogy mi is történt a legizgalmasabb pillanatokban. Akit ez bővebben érdekel, legyen egy ECRP vizsgálat alanya.

A műszer megállapította, hogy kőből készült akadályt nem sikerült a gonosznak kiépítenie. Ellenben alávaló tervének megvalósításához hű szövetségeseket talált; a vírusokat, melyek megszállták a hasnyálmirigyemet, és gyulladást okozva kínzó fájdalmat gerjesztettek. Most, hogy tisztázódott, ki az igazi ellenfél, megindulhatott az ellentámadás! Napoleon győzelmeinek egyik fő eszköze a tüzérség volt. Ezt a taktikát alkalmazta Sz. doktor is. A tüzérséget 250 ml-es antibiotikumos, – párosával kilőtt – infúzióval helyettesítette. A kanül szinte átforrósodott a szüntelenül rajta keresztül áramló ellenanyagtól. Nem is bírta sokáig, kilazult, és az egyik reggel a muníciót elcsorgatta a matracomra. Na, ezt a műszaki akadályt azonnal ki kellett küszöbölni! Sajnos az ápoló személyzetnek csak egy tanulója volt jelen, ennek kellett a csőtörést kijavítania. Tankönyvből biztos tökéletesen ismerte már az eljárást, egy bányász munkától eres kezén könnyen talált is volna egy telephelyet a kanülnek, de én nem voltam nehéztesti munkás. Ezért elsőre nem sikerült neki beletalálnia. A másodikra sem. A harmadikra sem. Csak a negyedik után hagyta abba a sikertelen próbálkozást. Nagyon sajnáltam őt, mert egy gyors sikerélmény biztonságot adott volna neki a következő kihívás legyőzéséhez. Nekem meg nem lett volna viharlila a kezem, könyöktől kézfejig. Örömmel közlöm, e kis írásom születésének idején, már sárga! Szerencsére megérkezett a profi ápolónő is, és amíg félszemmel az egyik bulvárlapot olvasta, addig egyből bekötötte az ominózus szerkentyűt. Lehet, hogy a tanulónak is így kellett volna tenni? A folyosóbeli suttogásokból jutott a fülembe a hír, hogy a siker érdekében annyi antianyagot kaptam, hogy hiány lépett fel belőle a környékbeli patikákban.

Leírhatatlan öröm volt, amikor a vizsgálat után először jutottam szilárd táplálékhoz, 20, azaz HÚSZ db háztartási kekszhez. A csücskit vízbe bemártva úgy szopogattam el, mintha valami különleges, csak kiváltságosok által fogyasztható étel lett volna. Talán a bibliai mannának lehetett ilyen finom íze. Aztán az a szűrt köménymagos leves! Valami fölséges volt. És az ezt követő napokban a tökfőzelék, a pirított gríz, és spenót, amihez már egy szelet sovány hús is tartozott. Bizony, bizony, ilyen finomakat a Gundelben sem esznek az emberek!

Végül egy minden területre kiterjedő ultrahangos vizsgálat, és a mindennapos vérvételből nyert adatok, már jelezték, nem bírja sokáig a ránehezedő nyomást az ellenfél. A 9.-ik nap hozta meg a végső győzelmet, a vert vírussereg letette a fegyvert, és a vizelettel eltávozott belőlem végleg. Végleg? Nem tudom, de nagyon bízom benne!

Már fölöltözve, a folyosón ácsorogva vártam a lányomat, hogy hazavigyen. Hirtelen valaki nagyot trüsszentett a hátam mögött. A pollenek, – mondtam hátra se nézve. Mert az ablakon kitekintve láttam a jégvirágba borult fákat. Nagyon gyönyörűek voltak! És biztatóak, szinte sugallták, – nem is, inkább kiabálták: az élet szép!

Civilke