Sziasztok!

Én egy 25 éves lány vagyok, hivatalosan 3 éve diagnosztizálták nálam a borderline személyiségzavart. Addig a pontig sosem értettem, mi miért történik velem, 16 éves korom óta jártam pszichológushoz, mindig depresszióval kezeltek. Amikor kisebb voltam is voltak dühkitröések, sokszor összekarmolatm az arcom, de súlyos kárt nem tudtam magamban tenni, mindaddig, míg nagykorú nem lettem…Nem bírtam elviselni akkor már a sok fájdalmat,amit sokszor csak én találtam ki, vagy nagyítottam fel. Nekem egy szakítás is felért egy halállal körülbelül, úgy gondoltam itt mindennek vége, de kisebb problémákból is elefántot csináltam. Tehát betöltöttem a 18-at és fel tudtam magamnak íratni gyógyszereket. Ekkor kezdődtek az öngyilkosságok, az első 2 évben talán csak 2, de én nem azt akartam sokszor, hogy figyeljenek rám, vagy segítsenek, csak, hogy vége legyen ennek a sok “kattogásnak”. Aztán egyre gyakoribbak lettek a dühkitörések, a rombolások, gyógyszerek. Olyannyira, hogy 21-22 évesen szinte 2 havonta kórházban voltam. Persze ezt még a legközelebbi barátaimnak sem mertem elmondani, hogy miért, mindig kitaláltam valami indokot. Nagyszerű színész lettem az évek alatt. Azt hittem akkor, hogy sosem lesz vége, nem tudtam mi van velem, miért történik ez. Ekkor egy doki elmondta, hogy ez valószínűleg a Borderline lehet. Elkezdtem pszichológushoz járni, teljesen kétkedéssel fogadtam, és a betegséget sem igazán akartam elfogadni, csak jó volt takarózni vele. Az első főiskolámat többek között emiatt sem fejeztem be, mert sokszor annyira magam alatt voltam, hogy felkelni sem volt kedvem, csak bevenni pár gyógyszert és aludni. Talán 1 éve sok minden megváltozott, még néha most is nagyon fáj a lelkem, de nem hagyom, hogy a betegség győzzön, fél év múlva, ha minden jól, közgagdászként diplomázok, állandó munkahelyem van, ahol vezetőként dolgozom. Nem állítom, hogy meggyógyultam és azt hiszem, ahhoz, hogy ez a sok fájdalom és hibásan felépített elképzelések átalakuljanak kell még idő, de dolgozom rajta és nekem az segített, hogy, amikor nagyon magam alatt vagyok, próbálom “megbeszélni magammal a dolgokat”, hogy talán csak én nagyítom fel a gondokat és milyen megoldást találhatok. Néha nem találok rá még mindig választ, de sokszor igen:) Hiszek benne, hogy igenis erősebb tudok lenni, mint a Borderline…Célokat tűzök ki magam elé és próbálom ezeket megvalósítani, próbálok újra bízni az emberekben, és persze önmagamban. Azt elején kihagytam, hogy nekem a szüleim nagyon kicsi koromban elváltak, anya nagyon sokszor bántott, mind szavakkal, mind pedig tettekkel, nagyon maximalista volt, de már megbocsátottam neki, ugyanis legalább ő mellettem volt a legnehezebb időkben, apát mindez nem érdekelte.

De hiszek benne, hogy, aki kicsit is hisz magában, akármennyire is fáj sokszor és megéli a poklot, igenis küzdjön, mert mindenki nagyon értékes ember és soha de soha nem szabad feladni…