Mihály Erzsébet vagyok, két évvel ezelőtt sérvműtétre készültem, amikor is kiderült, hogy emelkedett, – akkor még 6,9-es – cukorszinttel nézünk szembe. Pár hónap múltán, amikor is a műtét ideje elkövetkezett ez a 6,9-es határ 9-re ugrott diéta ellenére. Orvosom és az altatóorvos megvígasztaltak, hogy inzulinos altatásban minden szépen és jól fog sikerülni. Ebben igazuk lett.

Miután haza engedtek, jelentkeztem házi orvosomnál a zárójelentéssel, aki közölte 10 alatti cukorral nem foglalkoznak, ne is kérjek diabétesz rendelésre beutalót és tablettát se, mert diétával visszaszorítható. Bár úgy lett volna, de hónapok múltán, -páromnak köszönhetően, aki heti rendszereséggel mérte vércukorszintemet- egy reggel, legnagyobb döbbenetünkre 14,9-es cukorra ébredtem, amit már nemigazán tartottam gyerekjátéknak, mindent és mindenkit megkerülve bejuttattam magam szakrendelésre, ahonnan elküldtek vérvételre, stb. Az összesített eredmény, és a síma vércukorszint alapján egyből napi négyszeri szúrást nyertem, amit  eléggé döbbenten fogadtam. Akkor és most is úgy érzem elég lett volna a tabletta, de tömören kifejtették, a szövődmények elkerülése miatt kell.

Felvilágosítást, mit, hogyan és miért tudok kezelni, korrigálni az orvosomtól nem kaptam, csak annyit hogyan kell a lövőben patront cserélni. Ez édes kevés ahhoz, hogy a mindennapokat túl lehessen élni, egy addig ilyen problémával nem küzdő embernek.

Kollégámnak köszönhetem, aki kiskora óta inzulinos cukros volt, hogy egyáltalán megtanultam kezelni, és feldolgozni ezt a betegséget, három hét sírás után, megbarátkoztam a gondolattal és az úgymond egészséges emberek közé soroltam magam. Próbáltam magamba szuggerálni, hogy vannak tőlem betegebb emberek, akik ágyhoz vannak láncolva, akik másra szorulnak, akik minden nap a halállal néznek szembe. Hozzájuk képest szerencsés vagyok, el tudom látni magam, dolgozhatok, tanulhatok és élhetem a magam szürke kis életét.

Köszönettel Mihály Erzsébet