A csontritkulás nem gyógyszeres és gyógyszeres terápiájánál egyaránt probléma az érintettek rossz együttműködési készsége, a hosszantartó kezelésnél a kitartás hiánya, mely nélkül a remélt siker – a törések vagy az újabb törések megelőzése – elmarad. Dr. Bors Katalin az érintettek együttműködését a kezelés sikerének alapfeltételeként mutatta be.

Magyarországon a 70-es években háziorvosok között végeztek egy felmérést, hogy vajon mi a véleményük betegeik együttműködési készségéről, és az eredmény a reálisnál sokkal pozitívabb volt. Az orvos mindig szeretné azt hinni, hogy a befektetett energiája, tudása nem vész kárba, és még akkor is reménykedik a betege érdekében elérni kívánt eredményben, ha az egy páciensre jutó kevés idő, a túlterheltség vagy a fáradság miatt a páciens felvilágosítása túl kurtára vagy nem eléggé egyénre szabottra sikerül – mondta Bors Katalin, aki munkatársaival maga is végzett vizsgálatot a nem gyógyszeres terápián belül a gyógytorna intenzitására és rendszerességére vonatkozóan. Amennyiben a kutató tovább feszegette az “igen, rendszeresen tornázom” válasz mibenlétét, akkor kiderült, hogy a páciensek döntő többsége heti egyszer-kétszer vagy teljesen rendszertelenül 10-20 percet mozog, ami terápiás szempontból elhanyagolható eredményességű. Sajnos a betegek szívesebben ülnek be csilingelő, villogó, csodákat ígérő szerkezetekbe, mint hogy saját magukat legyőzve naponta fél órát a gyógytornász által javasolt gyakorlatokból elvégezzenek – mondta a Szakértő.  

Nincs ez másként a gyógyszeres terápiával sem – folytatta, hivatkozva az együttműködés 1/3-os szabályára, melyet amerikai tudósok állítottak fel a 70-es évek második felében. A szabály szerint a betegek egyharmada egyáltalán nem törődik a terápiás javaslattal, egy harmaduk csak fél füllel és fél szívvel, ezért fél sikerrel fogadja meg az előírást és csupán az érintettek egyharmada tesz meg önmaga is mindent gyógyulása érdekében.

Ebbe az elkeserítő állapotba a gyógyszerkutatók sem akartak belenyugodni. Jól nyomon követhető a csontritkulásban egyik leggyakrabban alkalmazott gyógyszercsoport, a bisphosphonátok történetében a betegek belátási készségét és kitartását fokozó próbálkozások folyamata. Ennek a csontlebontást gátló vegyületcsoportnak első készítményeit naponta kellett bevenni szigorú feltételekkel: éhgyomorra egy pohár vízzel, álló vagy ülő helyzetben és mindenképpen egyenes gerinccel, hogy a feloldódott hatóanyag a gyomorból ne kerüljön vissza a nyelőcsőbe ott esetleg kimaródásokat okozva. (A major antiporotikum mellett természetesen ellenjavallat hiányában Kalciumot és D-vitamint is kell szedni.)
A következő lépcső olyan heti rendszerességgel szedendő, az előbbivel azonos hatóanyag kifejlesztése volt, amivel a betegek együttműködési készsége már érezhetően javult, de itt sem állt meg a folyamat, egyes forgalmazók egy dobozba csomagolták a Kalciumot, a D-vitamint és a bisphosphonátot, ezzel is fokozva a terápiás fegyelmet. Napjainkra a vegyületnek havonta szedendő formája, háromhavonta intravénás injekcióban adható kiszerelése is van, és az egy éves együttműködést 100 %-osan biztosító évi egyszeri infúziós forma is megjelent a gyógyszerpiacon. Természetesen személyre szabott, hogy kinek melyik készítmény a legalkalmasabb, van akinek nem okoz gondot a heti szedés, van akinek a mellékhatások és a bevételi procedúra miatt a ritkább alkalmazás  “jön be”. Amennyiben a súlyos csípőtáji törésen átesett beteg a műtétet követő kilenc héten belül megkapja az infúziós készítményt, nem csak a megbetegedési, hanem a túlélési esélyeit is javítja.

Egyértelmű, hogy a legdrágább a kiváltott, majd rosszul alkalmazott gyógyszer, így remélni lehet, hogy az egész világon az igényeknél szűkebb forrásokkal rendelkező egészségügyben a gyógyszerpazarlást a jó orvos-beteg együttműködési készség és a terápiás fegyelem kialakításával, a kitartás fokozásával minimálisra szoríthatjuk vissza – zárta a tájékoztatást a mozgásszervi szakorvos.