Hosszú lesz az én történetem, de bízom benne, hogy valakinek lesz kedve végigolvasni.

Nem tudom, mi van velem. Ez az állapot már kb. 2-3 éve fennáll nálam, de igazából nem tudom pontosan. Először úgy gondoltam, hogy amit élek, az valamilyen furcsa alternatív életmód, de az utóbbi pár hónapban kezd tudatosulni bennem, hogy talán beteg vagyok. Interneten olvasgattam, és a tüneteim eléggé hasonlítanak a borderline személyiségzavar tüneteihez. Tulajdonképpen megegyeznek. Gondoltam, megkérdezem ezen a fórumon a véleményeteket magamról, mert közületek talán sokan benne vannak ebben az állapotban, és el tudnátok igazítani. Ez borderline?

(Orvoshoz kellene mennem, tudom, de képtelen vagyok, nem merek.)Nem tudom, hol kezdjem, az egész helyzet annyira össze-vissza van, inkább csak leírom a “tüneteimet”.

Szorongok – állandóan, minden miatt, mindenből képes vagyok problémát csinálni. Folyamatosan aggódom valamin, ha nincs éppen semmi jövőbeli esemény, amin lehetne izgulni, akkor is találok valamit. Egyszerűen kényszeresen aggódnom KELL valamin. Mostanában ez a féltékenységemmel kapcsolódik össze.

Féltékenység. Betegesen féltékeny és társfüggő vagyok. Betegesen félek attól, hogy a páromnak megtetszik valaki más, megcsal, elhagy. Ez az utóbbi időben teljesen eluralkodott rajtam, ellenőrzöm (beteges módon), kérdezgetem a páromat. Ha nem tudom percre pontosan hol van, mit csinál (bár most már akkor is, ha tudom), aggódom, hogy megcsal, vagy akárcsak rá is néz egy másik nőre. Ennek a gondolata kikészít. Sokszor ilyen “szorongás rohamok” jönnek rám (talán pánikrohamok ezek, nem tudom eldönteni), ha erre gondolok. Ilyenkor gyorsan ver a szívem, alig kapok levegőt, elgyengül mindenem, remeg a gyomrom, izzadok, hányingerem lesz, zsibbad a torkom, mintha össze akarna szűkülni. És szörnyű gondolatok járnak a fejemben. Régebben ez csak akkor volt, ha eszembe jutott valamiről az éppen aktuális szorongásom tárgya (most a féltékenység), de mostanában már néha ok nélkül is. Vagy csak ha arra gondolok, mikor voltam utoljára rosszul.

Nincs önbizalmam, bár nagyon nincs is mire legyen. Emiatt még rosszabb ez, mindenkit szebbnek látok magamnál, és mindenkiben a riválist látom, aki elveheti a páromat.

Mindig én akarok lenni a központ, de mégsem. Betegesen vágyom a figyelemre, sokszor kitalálok történeteket, betegségeket, csak hogy rám figyeljenek, rólam beszéljünk. De közben meg utálok is a középpontban lenni, ha társaságba kell menni, rosszul vagyok, ha az utcán tömeg van, megnéznek az emberek, rosszul vagyok. Sokszor a postára, vagy a hivatalba se merek lemenni, még az egyszerű telefonhívások is rákészülést igényelnek. Ha nagyon muszáj, megteszem persze, de ilyenkor többször átgondolom magamban, hogy mit fogok mondani, hogyan fog zajlani az egész. Rosszabb napjaimon pedig nem veszem fel a telefont, még ha munka ügyben hívnak sem. Félek a társas interakcióktól, mert ügyetlen vagyok, félek, hogy butaságot mondok/csinálok, bár ugyanakkor vágyom is a társaságra.

Hazudok- sokat, és sokszor ok nélkül. Már a “történetem” leírása közben is többször magamra kellett szólnom, hogy legalább itt az igazat írjam. Van, hogy érdekből hazudok, van, hogy csak figyelmet akarok, vagy valamit leplezni akarok, de van, hogy magam sem tudom, miért. Próbálok leállni ezzel, és mégis mindig azon kapom magam,hogy már megint hazudok. Lopok is néha. Általában akkor, ha haragszom valakire, de néha máskor is.

A hangulatom össze-vissza változik, néha összhangban van a velem történtekkel, csak túlregálok mindent, de sokszor egyáltalán nincs. Van, hogy feldobott vagyok, minden szuper, tervezek, vidám vagyok. Van, hogy viszonylag normális vagyok. Van, hogy annyira depressziós vagyok, hogy napokig megmozdulni sem vagyok hajlandó, vagy pl.fogat mosni, fürdeni… és legszívesebben meghalnék, megölném magam. Persze sosem merem megtenni, és valahol legbelül nem is akarom, de élni sem akarok így. Van, hogy mindenen elsírom magam, annyira felfokozottak az érzelmeim, meg akarom váltani a világot, van, hogy nem érint meg semmi, ha a fél utca kihalna, az sem hatna meg, ilyenkor csak szemlélő vagyok. Van, hogy dühkitöréseim vannak, idegbeteg vagyok, általában akkor, ha valami nem úgy történik, ahogy elvárom.

Manupulatív vagyok, mindenkin uralkodni akarok, minden felett én akarom a kezemben tartani a kontrollt. Ha pl. a párom elmegy valahova a tudtom nélkül, megsértődöm, mert mi az, hogy nem szólt nekem, ezt hogy meri, stb. Ilyenkor dühös, hisztis leszek, alig tudok uralkodni magamon. Ha a párom a barátaival találkozik csak, azt is utálom, olyankor is ez van + féltékeny vagyok a barátaira is, mert akkor sem velem foglalkozik, és még a végén lehet, hogy nőkről beszélnek. De ez sok más kapcsolatomban is így van, nem csak párkapcsolatban, sőt, gyerekként is ilyen voltam. Ha valaki nekem ellentmond, gyűlölöm. A célomat általában elérem, vagy szép módszerekkel – vagy nem, de elérem.

Az embereket egyébként is egyszer nagyon szeretem, egyszer utálom, attól függően, mit csinálnak, és nekem milyen kedvem van. Valaki számomra vagy tökéletes vagy szemétláda. Minden kapcsolatomra kihat ez. Az embereket ellököm magamtól, majd visszahúzom, és újra. Ha valakit nem szeretek, vagy csak féltékeny vagyok rá, még kitalált rosszindulatú pletykákra is képes vagyok, csak hogy lehúzzam az adott személyt, persze magamat felemelve ezáltal is.

Állandó ürességet érzek magamban, jó lenne csinálni valamit, mert folyton unatkozom, de semmi nem köt le, nekem semmi nem elég jó. Minden csak rövid ideig érdekel, van, hogy szinte a mániámmá válik valami, de csak rövid ideig, utána nem érdekel már, és lehangolt leszek. Amúgy is az egész életemet ez az ellentmondásos kettősség hatja át. Ami éppen van, az sosem jó. Vágyom a magányra, ha társaságban vagyok, mert utálok (és nem is vagyok hajnaldó) alkalmazkodni másokhoz, de gyűlölöm is a magányt, és vágyom a társaságra.

Sok bennem a kényszeresség is, sokszor gondolatok formájában csak, de ha nagyon lent vagyok, akkor kényszeres tetteim is vannak.

Lelkem ürességét érdekes dolgokkal szoktam betölteni. Az egyik az evés. Kajafüggő vagyok (persze kövér is vagyok, állandóan fogyózni kezdek, de sosem megy, és gyűlölöm magam érte), folyton ekörül járnak a gondolataim. Ha nincs itthon olyan étel,ami tetszik, vagy édesség, a saját pénzemből veszek. Rengeteg pénzt elköltök erre, és ezzel nagyon sok gondot okozok magamnak, de ilyenkor nem érdekel. Ez fontosabb. Ha csak 500 forintom van, és meg is lenne a helye,feléből minimum akkor is kaját veszek, és ilyenkor nem érdekel, hogy másnap mi lesz. Nem tudom türtőztetni magam. A másik ugyanilyen függőségem az energiaital. Ezzel ugyanez a helyzet. A feszültséget pornófilmek nézésével is szoktam enyhíteni, persze nem simát nézek, hanem az tetszik csak, amiben megerőszakolnak embereket. Ez mindig is így volt.

Nem tudom, hogy milyen vagyok. Olyan, mintha nem lenne énképem. Persze biztos van, és van, hogy tökéletesnek látom és túlértékelem magam (néha jobbnak mindenkinél), máskor undorítónak gondolom magam. De legtöbbször egyszerűen nem tudom meghatározni, milyen vagyok, ki vagyok én egyáltalán, és miért olyan, amilyen. Ha magamra gondolok, csak üresség, és hatalmas “NEM TUDOM” érzés van. Néha olyan, mintha több énem is lenne, de érdekes módon mindig van egy csendben megfigyelő énem, azért is tudom pl. leírni most, mik vannak bennem.

Ha kell, össze tudom magam szedni, és akkor is tudom színlelni, hogy minden oké, ha belül épp a poklot járom meg. De ez csak színjáték. Egyelőre MÉG képes vagyok arra, hogy a külvilág számára normális képet adjak magamról, de úgy érzem, nem sokáig. Kicsúszik a talaj a lábam alól. A családom nem is tudja, hogy ilyen vagyok. A páromon kívül senki. Ő tud rólam a legtöbbet, persze ő sem mindent, és mindezek ellenére szeret, és próbál rajtam segíteni. Az ö ötlete volt az is, hogy ha már beszélni nem tudok a dolgaimról, írjak.  Senki nem nézné ezt ki belőlem. 24 éves lány vagyok, egyetemet végeztem, több nyelven beszélek, külföldön dolgoztam eddig… senki nem ilyennek ismer.

Mostanában annyira túlpörögtem ezekkel a dolgokkal, hogy folyamatosan fáj a fejem, a memóriám romlott sokat, fura hangok jönnek a fejemből (nem beszéd, hanem ilyen “szörcsögés”, de szerintem ez nem normális), stb.

Ennyi jutott eszembe, persze ez csak töredéke a dolgoknak. Kérlek, ne írjatok, olyat, hogy mennyire szar ember vagyok. Nagyon szégyenlem, hogy ilyen vagyok.Tudom, hogy rossz ember vagyok. De minden vágyam, hogy jó ember lehessek én is, én nem akarom ezt, nem direkt csinálom. Szeretnék jobban lenni, jobb ember lenni. (Bár most éppen nem, mert megint úgy érzem, csak szemlélő vagyok a fejemben.) Már többféle módszert próbáltam, hogy fejlődjek, nem segített semmi. Mi a véleményetek? Ez borderline? Vagy mi?

A válaszokat, ha lesznek, köszönöm.