Már a születésünkkor átok hull ránk, vérben és nedvekben felsírunk, mint a halálraítéltek, üvöltünk egyet, aztán az egész elkezdődik. Életünk során egyre süllyedünk és süllyedünk, pedig oly ártatlannak vagyunk, mikor először kinyitjuk a szemünket és rácsodálkozunk a világra, de aztán vége van, csupán pusztulunk a halál felé tartva, szépen, csendesen.
Jók vagyunk –e vagy rosszak, az teljesen mindegy, így is, úgy is megdöglünk, nem tudunk mit tenni ellene, nem tudjuk megállítani az időt, és egy idő után nem is akarjuk, csak szeretnénk végig élni az egész elbaszott életünket.
Döntéseket hozzunk, mindennap, minden órában, minden percben és pusztán ezek határoznak meg minket. Egyre lejjebb csúszunk, egyre kevesebbek leszünk, megdöbbentő, ha akár a tükörbe belebírunk nézni és nem sírjuk el magunkat, ráncainkat, kegyetlen vonásainkat figyelve. Szerencsétlen idióták vagyunk, akik fel sem fogják mit kaptak az élettől és mit veszítenek el percről –percre.

-    Miért nem nézel rám?
-    Mert álmodozom.
-    Miről?
-    Egy olyan életről, melyben mindennek értelme van, vagy ha más nem, akkor tele van szeretettel, szenvedéllyel, fájdalommal és dühvel.
-    Miért kéne neked ilyen élet?
-    Érezni akarok valamit. Bármit. A testi fájdalom nem elég és nem enyhít azon az érzésen, hogy megfojt a világ.
-    Ölelj át, és akkor nem fog megfojtani!
-    De igen, egy ölelésedbe belehalok, mert bár elmenni nem tudok, muszáj lenne, hogy élni tudjak. Nem tudlak nem szeretni. Életem végéig szeretni foglak, de nekem más a sorsom. Tudod, vannak emberek, akiket mindig szeretni fogunk, ha már egyszer megszerettünk, akár vele vagyunk, akár nem. Halott is lehetnél, akkor is szeretnélek.
-    Ez hülyeség.
-    Nem, ez az élet. Szeretünk, gyűlölünk és próbálunk tovább haladni, kitalálni, hogy mi a legjobb számunkra, jó döntéseket hozni. De nincsenek jó döntések, csakis olyan döntések vannak, melyek meghatároznak minket és visznek tovább. A rossz döntés is tovább visz, de nem hiszem, hogy olyan nagy hatással lenne ránk, csak annyira, mint egy jó. Igazából az egész hülyeség és tök lényegtelen.
-    Ne, mondjad, végre beszélsz!
-    Mit beszélek?! Ezek szavak, ezek elvesznek, ezek senkit nem érdekelnek. Nem értjük egymást, de még csak magunkat sem, azt értem, ha sírni kezdesz, az fáj, akkor tudom, hogy szeretsz, én viszont már nem sírok, látod?! Én már elfogadtam, hogy vége lesz, hogy elmúlik és akkor is szeretni foglak és akkor is menni fog tovább az élet.
-    Hogy mondhatsz ilyet? Ez nem ilyen egyszerű!
-    De igen. Az életnél nincs egyszerűbb dolog, csak az emberek direkt túlbonyolítják, hátha attól érdekesebb lesz vagy fantasztikusabb.
-    Fantasztikusabb?
-    Vedd jelképesen, izgalmasabb, szórakoztatóbb. Pedig nem. A sok dráma csak kikészíti az embert, teljesen feleslegesen. Ezért szeretnek filmeket nézni, vagy olvasni. A nők amúgy is ábrándosak, és folyamatosan csak szerelmesek akarnak lenni, míg a férfiak felfedezni vágynak vagy csak dugni egy jót. Nekik gyakran mindegy a szerelem, míg a nők vágynak a szenvedélyre. Elcseszettek vagyunk mindnyájan, vágyakozunk dolgokra, aztán elfelejtjük őket és beletörődünk az életbe. Szar az egész, úgy, ahogy van.
-    Mit akarsz?
-    Tűzet, lángot, csak parazsat és hamut ne. Vérbeli nő vagyok, lángolni akarok nem pedig szépen, nyugalomban elmúlni. Mert jobb a pillanatban elégni, mint lassan hamuvá lenni. Ez van. Így kéne működnünk. Mit ér az élet, ha nincs benne semmi? Becsüld meg a fájdalmat, az mutatja mennyire szerettél.