…mindig is vonzottak az őrültek. Nem tudom miért, a normálisokhoz soha nem vonzódtam különösebben, nem mintha ebben a világban lenne még egy normális ember is, mindegyiknek van egy kis tikje, kattanása, apró kis defektje. Persze, pont emiatt szeretem őket annyira, mert aztán mit kezdenék én egy teljesen kiegyensúlyozott emberrel? De mindegy is, minél őrültebb, annál jobban szerettem és annál jobb barátommá tud válni, mert a bolondériának van valami csodálatos varázsa, ami különlegessé teszi a lényeket mások szemébe.
Pusztul a világ.
„Hát figyelj, mentem haza, sétálnom kellett, nem volt pénz nálam taxira, de nagyon kellett már pisilnem, ezért bepisiltem. – Miért nem mentél be egy mekibe’? Vagy guggoltál le egy kocsi mögé? – Hülye vagy?! Nem fogok a koszos utcán pisilni! Mit képzelsz te rólam? – Jól van, jól van, csak egy ötlet volt.”
Mondom én, mennél bolondabb valaki, annál jobban kedvelem, és minél bolondabb valaki, annál jobban kedvel engem, mintha azt képzelné kitud bontogatni a házamból és megismerni. Elbaszott egy képzet, főleg, hogy teljesen értelmetlen, nem hiányzik nekem, hogy valaki is ismerjen. Minek az? Elcseszett ez az élet egyedül is, de addig is szórakozzunk, míg a gatyánk elér.
Ha meg megszakad? Akkor folytassuk tovább, menjünk a nagyvilágban, mielőtt bekattanunk saját unalmas zűrzavarunkba. Elmúltak a háborúk, szabadok vagyunk, és nem tudunk semmi ellen sem lázadni, mert egy ilyen elpusztult világba születtünk. Persze, szidhatjuk a politikusokat, a politikát, államokat, embereket, akik gazdagabbak, sikeresebbek nálunk, de úgy vagyok vele, szidja az, akinek van szánalmas ereje erre. Én aztán teszek a politikára, teszek a többi emberre, de teszek még saját magamra is, mert minek aggasztanám magam olyan dolgokon, melyek az én kis világomba nem hatolnak bele?
Az emberek rengeteg idejüket töltik el azzal, hogy másokkal foglalkoznak. Sőt, vannak olyanok, akik egész napjukat szidással és szenvedéssel basszák el; másnak mennyire jó! Nézd meg neki mennyire jó! Jaj, már megint milyen törvényt hoztak?! Kevesebb pénze lesz oké, és hullik szét az állam a p…, de ez őt miért bántja? Az ő életébe vajmi kevés befolyása van, egyébként sem tehet ellene semmit, csak panaszkodhat.
Pusztul a világ.
Törődjön inkább a saját dolgával, a saját életével, de abban annyi izgalom sincs, hogy érdemes legyen felkelni reggel, ezért hajszoltatja magát más dolgokkal. Vágyakat, célokat üldözünk, de ezek egy percre sem tesznek minket boldoggá. Menekülünk az éjszakába, keressük, kutatunk valami után, azonban az órák kicsúsznak a kezeink közül és reggel újra visszazuhanunk a fásult hétköznapokba.
Lázadást és háborgást a népnek! Agressziót, erőszakot, mert a társadalom ezek nélkül bukásra van ítélve, s mindenki úgy zuhan kéjes poklába, mintha cukorkával csalogatnák.
Elcseszett kis lényeg vagyunk, mondjuk mindegy, mondjuk nem mindegy, még sem jutunk egyről a kettőre, saját korlátainkba zárva vergődünk, halaként hálóban, madár szívvel földhöz ragadtan. Nem merjük vállalni magunkat saját erkölcsi, értékrendi korlátaink miatt, s mert félünk a többi embertől, a társadalom láncait képtelennek vagyunk leverni a vállunkról.
…asszondom, cirkuszt a népnek, táncot és alkoholt! Tévéshowokban nézzük, hogyan versengenek emberek a pár perces hírnévért, röhögünk rajtuk, azonban nem vagyunk jobbak náluk, mégis mások nyomora szórakoztat minket, mert kárörvendő gonosz népség vagyunk, utáljuk magunkat, de ezt sem tudjuk beismerni. Nem bírunk egy magunk lenni, mert ha egy magunk vagyunk, rögtön rájövünk mennyire sivár a lelkünk, milyen puszta a szívünk és régi hibáink, meg nem tett cselekedeteink rémálomként bukkan fel lelki szemeink előtt.
…az időseké a rózsa, a gyermekeké a felemelkedés, a többiek pedig csak zuhannak és zuhannak, reménykedve, lesz valami holnap. Vagy ha holnap nem is, akkor talán holnap után, és így megy napról napra…
Pusztul a világ.