Üdv Mindenkinek!

Köszönet az oldal működtetőjének, hogy itt lehetünk, és magunk lehetünk!

Nos, nekem nincs történetem, legalábbis olyan egyedi, amiben csak én éltem át olyan szörnyűségeket, amiket előttem még soha senki. Nagyképűség volna azt állítanom, hogy az én keresztem mindenki másénál sokkal nehezebb, szálkásabb, véresebb. Nem, nincs jogom más fájdalmát lekicsinyíteni, mint ahogy ahhoz sem, hogy a démonjaimmal másokra rójak terheket. Én csak egy túlélő vagyok közületek, minden nap igyekszem erőt venni magamon, kitartani és vasszigorral kordában tartani haragomat, dühömet. Persze tíz évvel ezelőtt még javában kitombolhatta magát megcsonkított lelkem, dühöngő vadállatként ártatlanokat nem kímélve. Tudjátok, azok az ártatlan emberek, állatok, tárgyak akik/amik nem tettek semmi olyat ellenem, amiért nekem fékezhetetlen, őrjöngő dühvel rajtuk töltöttem le a jól meghizlalt bosszúmat.

Most már szégyellem magam akkori gyengeségem miatt, de hát ilyenek az öntudatlan borderesek. Pusztítnak, kapcsolatokat rombolnak, néha embereket tartanak terrorban, néha pedig meglátják magukat a tükörben. Nem is tudom valójában melyik a nehezebb: Felismerni, majd beismerni cselekedeteinket? – vagy – Azokkal együtt élni?

Ja igen, megláttam magam a tükörben….de nem olyanban, ami hiúságunkat hizlalja, hanem abban, melyből könnyek folytak miattam. Bizony, mi borderesek szinte mindig csak a saját fájdalmunkkal törődünk, mert annyit szenvedtünk, és elég volt, és márpedig azért is, és engem nem érdekel senki, és különben is te nem tudod mi az igazi fájdalom, ………………..ÉS……..ÉS akkor, pont olyan vagy, mint az/azok, akik miatt borderes lettél: tapintatlan, érzéketlen és kegyetlen másokkal szemben! Bizony, abból a szemből, ami tükröt tartott elém,  az én gyermekkori könnyeim folytak….. A történetek mindig megismétlik önmagukat, valójában csak a szereplők, a környezet és az időpont váltózik. A borderesek története soha nem kezdődik, csupán folytatódik…és a kezdő löketet egy pszichopata vagy alkoholista agresszív apa, esetleg egy hűséget nem ismerő ostoba anyuka adja. Legrosszabb esetben mindezek együtt.

Pedig mindannyian ilyennek születünk: ártatlannak, békésnek, szabadnak. Nagy ritkán születnek lelketlenek is, ők a pszichopaták, de gonosznak, tapintatlanok, agresszívnek soha nem születünk. Azt „megtanítják” már kisgyermekkorban nekünk. De felnőtt korban eldönthetjük mit teszünk, olyanná válunk, mint akik megcsonkították lelkünket, vagy szembenézünk félelmeinkkel, önmagunkkal és azokkal, akik felejthetetlenül belénk vésték a lelki fájdalom minden apró megnyilvánulását. Persze játszhatunk olyan játszmákat, hogy hárítás, elfojtás, öncsonkítás, netalántán jól meggyilkolhatnánk magunkat, csakhogy vége legyen már a szenvedésnek. Tudom, ezek nehéz szavak, de sokszor a terhek sokkal nehezebbek és nem mindig van mellettünk olyan, aki figyel ránk. De azért magunknak mindig legyünk ott mi magunk, kezdetnek ez elég jól hangzik nem? Az alkohol, a drog, a Xanax nem társ, nem segít, csak pótolja azt, amit soha nem kaptunk meg. Hogy mi is az? Hát gondolkodjunk el egy picit ezen, nem mindig csak azon, mennyit szenvedünk.

Lehet nem ma, nem holnap vagy egy év múlva, de valahol van egy jobb jövő, ami tuti szebb a mánál, és nekem ez már elég. A szörnyű múltammal már nem tudok mit kezdeni, megtörtént, átéltem, túléltem. A jövőm viszont magam alakítom képességeimhez mérten, és a lényeg az, hogy nem sietek. Csak szép lassan, lépésről lépésre, társ vagy társ nélkül de haladok. Nincs kedvem megfulladni egy olyan posványban, amitől undorodom. Néha visszaesem, de szemem előtt mindig ott lebeg egy emlék a gyermekkoromból (talán az egyetlen boldog emlék)……és az élet megy tovább, mert egyszer majd már nem leszek, és ha már nem leszek, marad utánam egy ösvény. Az lesz az én ösvényem, amit magam jártam ki….nem lesz benne terror, gyűlölet, erőszak, rettegés, mert lehet olyan fog követni, aki nem fogja tudni milyen egy borderes ösvénye és nem én szeretném neki azt megmutatni. Nem-nem. Nálam véget ér egy borderes történet, inkább kiprobálok valami újat. Mondjuk elkezdek élni, hamár 30 évig nem tudtam.