Sziasztok!
Én is panaszkodom. 53 éves vagyok. 35 évesen tört rám a pánikbetegség, két gyerekem még kicsi volt. Én otthon voltam GYED-en. Férj felelős állami beosztásban. Nem tudtam mi történt, miért történt, mi lesz most, teljes volt a kétségbeesésem. Megkaptam, hogy “jó dolgodban nem tudod mit csinálj”. Ennyi idő után már nem hibáztatom ezért, hiszen szerintem nem tudta hová tenni ezt a dolgot. Pszichológus, majd “gyógyulás”. Szárnyaltam, visszamentem dolgozni, szóval éltünk úgy, ahogyan kellett. Enyhe depresszió maradt azért utána, hiszen állandóan féltem a félelemtől, kerültem olyan helyzeteket amelyekben rosszul érezhettem magam. 2002-ben a férjem kitalálta, hogy építkezzünk vidéken, jó lesz, majd visszavonulunk “öreg” korunkra. Nagyon nehéz volt a döntés, de belementem, most már tudom; hogy nemet kellett volna mondanom. Miért is ne, de akkor a megfelelési kényszerem azt mondatta velem, hogy jó. Sajnos édesanyám ekkor halt meg, s a papám hozzánk került. Szóval tele voltam kétségekkel, de azért vezényeltem az építkezést, intéztem a gyerekek sulibajárását. 2005-ben költöztünk Pesttől 40 km-re, egy kis faluba. Föladtam az állásom, mert egy kisebb családi gazdálkodást vezettem, vittem a vállamon az egész család kisebb-nagyobb ügyeit, háztartás, ún. kiszolgáló tevékenységgé változott az életem. Csináltam rendesen, mindenki happy volt. Csak Én nem. Egyre jobban éreztem, hogy nekem ez nem jó. Ahogy a kölkök nőttek, egyre inkább körülfont a magány. Apuka állandóan későn járt haza, sokszor 7végén is programja volt. 2009-ben a lányom megkérdezte tőlem, hogy tudod-e hogy apának barátnője van? Hát mit mondjak, “tudtam, csak nem sejtettem”? Innen indult az igazi lejtmenet. Föltettem a kérdést mikor este előkerült. Tagadás, mellébeszélés, támadás. Érdekes, hogy akkor már az ismeretségi körünkben mindenki tudta, csak természetesen én nem. Bár ez így szokott lenni. Nem éltünk nagy társasági életet, mert a “párom/társam” soha sehová nem vitt magával. Aztán év végén megkértem, hogy költözzön el, akkor már az egész falu “sajnált” hiszen látványos udvarlás volt a csekély 27 évvel fiatalabb barátnőjével. Úgy vettem észre, hogy ezzel megkönnyítettem a dolgát, mert a népszerűtlen döntéseket mindig átengedte nekem, így ebben is nekem kellett döntenem. A gyerekeim visszaköltöztek a fővárosba, kialakították saját kis életüket, lakást vettek, szóval élnek hálistennek boldogan. Kemény voltam, mint a vídia. Azt gondoltam, hogy hiszen eddig is csak magamra számíthattam, ezután is így lesz. Én vagyok saját magamnak a legjobb barátja s az, akire mindig is támaszkodhattam. Beadtam a válópert, s kb. 25 perc alatt már jogerőre is emelkedett a dolog. A vídia elkezdett szépen lassan puhulni, majd beleolvadni a semmibe. Padlót fogtam, s egyre jobban magamba zárkóztam. Eladtam mindent, felszámoltam a gazdaságot képeztem egy tartalékot amelyből most éldegélek, papámmal együtt. 2010-ben volt két nagy műtétem, de túléltem, fölépültem. Csak a lelkem fájt még jobban, hiszen egyedül vészeltem át a történéseket. Akkor még volt annyi pozitív gondolatom, hogy ismét szépnek láttam a világot, bár az elszigeteltség egyre jobban aggasztott. Pszichológushoz fordultam. Sokat segít a mai napig is. 2012-ben meghalt az egyetlen testvérem, depressziós volt és önmaga ellen fordult. Olyan mélyen érintett a trauma, hogy arra még álmomban sem gondoltam volna. 1 év után tértem magamhoz. Ekkor megint erőt vettem magamon, fölálltam, s föltettem a kérdést, hogy miért is maradjak egyedül, nyitok a világ felé, biztos voltam benne, hogy van még nekem párom a világban, meg kell találnom, nem élhetek egyedül. 2 pasim volt, de sajnos nem sikerült a dolog, talán azért, mert akaratos vagyok, bár nagymértékben hozzájárult a szakításokhoz az a nem elhanyagolható tény, hogy nem tartok el senkit, elég nekem 2 ember fenntartása. /papám 82 éves, beteges/ Szóval a szakítások után újból erősnek éreztem magam. Talpra kell állnod, mert csak te tudsz változtatni. Mondogattam magamnak. De csak mondogatom a mai napig is. 2 hete peacmakert kaptam, s újra nagyon mélyen vagyok. Hogy miért azt még csak találgatom. Most azt gondolom, hogy nem szabad itt maradnom, vissza kell költöznöm a fővárosba, közel a gyerekeimhez, mert ez itt egy temető. Egész nap csak sajnálom magam, nem tudom, hogy mit csináljak, mihez kezdjek, nincs kihez szólnom, nem találok örömet az életben, semmi motíváció nincs, reggel fölkelek és várom, hogy este legyen és mehessek aludni. Az egyetlen jó dolog most az életemben a heti 1 alkalom, mikor visznek a pszichológushoz. Nem tudom mit kellene tennem, illetve elméletben tudom, csak nincs erőm a gyakorlati megoldást megtalálni. Örülök, hogy kiírhattam magamból a fájdalmam ezen az oldalon. Tanácsokat szívesen fogadok. Üdv.
Szia Azra!
Hogy vagy? Jelentkezz. Üdv.: Hófehér
Szia Azra!
Nagyon örülök, hogy jelentkeztél. Az már nem annyira jó, hogy ilyen panaszaid vannak. De tényleg ebből is tanulunk nagyon sokat. A szervezetünk így védekezik, az ellen, amit sok-sok éven át magunk ellen elkövettünk. Ki fogsz belőle jönni. Ez egészen biztos. Hogy a családod végre fölismerte azt, hogy hová jutottál, nagyon jó. Ez erőt ad Neked. A keresőben Én is rákeresek majd erre a könyvre, amit említettél, mert én is problémának élem meg azt, hogy nem szeretem magam, nem tudom elfogadni az egész lényemet. Ezt is meg kell tanulnunk. Hiszen, ha magammal nem vagyok kibékülve, akkor hogy várjam el másoktól, hogy elfogadjanak. Nagyon fontosnak tartom, hogy csak magunkkal törődjünk. Hiszen ha nincs meg a lelki egyensúlyunk, biztonságunk, akkor másnak sem tudunk adni “magunkból”, hiszen nekünk sincs erőnk. Nem tudom, hogy fordulsz- e szakemberhez, hogy Neked szükséged lesz-e rá. Én mint említettem antidepresszánst szedek, most szombaton telt el a 3. hét, de két napja iszonyatos szorongásom van. Ma beszéltem az orvossal, aki javasolta, hogy emeljem az adagot. Ezen kívül keresem a múltban azokat a “sérelmeket, eseményeket” amelyek kiváltották ezt az állapotot. Mert ez már csak az okozat. Találok is eleget, de nagyon mélyen még rengeteg nyomasztó dolog lehet. 2 napja én sem mozdultam ki a lakásból, mert az agyam irracionális félelmet generált, ami gátol rendesen. Hát menekültem az alvásba. De nem baj, időt és türelmet kell adni magunknak. Bár nagyon nehéz. Szóval jó úton haladunk, mert észrevettük, fölismertük, s ha már el tudjuk fogadni ezeket az érzeteket, akkor máris előrébb vagyunk. Jobbulást kívánok Neked, írj, ha lehet. Üdv.
Szia Hófehér!
Nem jelentkeztem, nem volt semmihez kedvem meg erőm sem. Pánikbeteg lettem. A boltban rosszul lettem, elkezdtem remegni… tetőtől talpig. Utána pár nap múlva megint és megint. A poklot éltem át. Rájöttem, hogy az évek alatt annyi minden halmozódott fel, annyi mindent nyomtam el magamban, hogy igazából várható volt egy ilyen kollapszus. De mindez csak megerősítette bennem, hogy eljött az idő a változásra. Meg kell tanulnom önmagamat szeretni a legjobban. Meg fogom tanulni, tanulom is. Kassai Csilla könyve segített, segít. Még az elején tartok, nagyon “friss” ez a tapasztalat; pl. jelenleg nem vagyok hajlandó kimozdulni a házból, de másrészt tisztában vagyok azzal, hogy időre van szükségem. Ez életem legádázabb harca, kalandja, most tükörbe kell nézni és amit eddig nagyon hanyagoltam, azt kell megtanulnom: szeretni magam. Elfogadni a hibáimat, és szembenézni azzal az emberrel, aki önmagára oly kevés figyelmet fordított. Kicsit olyan érzés, mintha az én-em lázadt volna fel, hogy álljál már le, ez így tovább tarthatatlan. Fura érzés… mintha lenne az emberben egy titokzatos vészcsengő, amit a tudatalatti nyom le. Fura az is, hogy a félelmeim ellenére mélyen belül mintha megkönnyebültem volna. Jó hír az is, hogy végre a család is kezdi érteni, hogy nem a levegőbe beszéltem, amikor néha azt mondtam, hogy én ezt nem bírom tovább. Most mellettem vannak, és egymásra kenik a felelősséget, hogy ki volt a hibás abban, hogy ide jutottam. Kicsit olyan ironikus… de nem érdekel. Meg kell tanulnom nevetni, önmagammal foglalkozni, konfliktusokkal szembenézni, nem csak bólogatni, meg mosolyogni, miközben belül nem mosolyog az ember. Sok mindent. Meg hogy ne haragudjak másokra, hogy felelősséget vállaljak végre.
Remélem jól vagy és kívánom Neked, hogy megtaláld az utadon azt az irányjelzőt, ami egy önmagát szerető emberré tud tenni. Az erő velünk van :).
Szia!
Szia Azra!
Eltűntél. Hallass magadról! Üdv.
Szia!
Szombattól szedek antidepresszánst, úgy érzem a tünetek erősödnek, bár ezt írja a tájékoztató is, s az orvos is mondta. kb. 2-3 hét kell, míg beáll. Ha van valakinek tapasztalata, kérem ossza meg. Nagyon várom, hogy megtörténjen a javulás. Üdv. Hófehér
Szia Azra!
Jó a mondás, nagyon igaz. Mint ahogyan az is, hogy ami nem öl meg, attól erősebbek leszünk. Azt írod, hogy abból az időkből, amikor erősebb voltam. Ez nem igaz, mert erősek vagyunk. Ha visszagondolunk arra az időre, amikor erősek voltunk, akkor már meg is fogalmaztuk, hogy most is erősek vagyunk, hiszen azok is Mi voltunk. Mi vagyunk. Bennünk van, elő kell hívni. Lépésről – lépésre, mint egy létra, hogy bár nagyon nehéz fölemelni a lábam, hogy az első fokot elérjem, de igenis el kell érjem. El kell kezdeni, még ha úgy érezzük, hogy nem megy. Menni fog, előbb-utóbb, de menni fog. Hiszen voltunk már fönn. Jó volt? Hát persze. Akkor meg kell a rossz? Hát dehogy kell. Tudom, hogy ezt könnyű mondani, hiszen már teljesen belesüppedtünk ebbe a szorongásba, depresszióba, elfogadni nem tudjuk, kínszenvedés minden egyes perc, de arra születtünk, hogy boldogok legyünk. Akkor ezt csak saját magunk tudjuk megteremteni. Hát akkor úgy gondolom, hogy nem adom meg magam ennek a zsigerekig ható rossz érzésnek. De ehhez az kell, hogy következetesen dolgozzak rajta. Pokoli nehéz, de van kiút, azon az úton kell visszamennem, amelyiken ide jutottam. Fokról-fokra, apró lépésekben. Ma kaptam gyógyszert, és folytatom a pszichoterápiát, s a relaxációt. Ezek az apró lépéseim. Sikerülni fog!!!
Szia!
Jó hírek. “Ki fogok ebből az állapotból jönni” – zene a füleimnek. Erőt ad… mert igazából talán nem is arról van szó, hogy kinek milyen problémája van, hanem hogy igen, van rá megoldás. Köszönet a szavaidért. Sokat jelent nekem. Talán sírni is jó. Én azt vettem észre magamon, hogy amikor tényleg tehetetlennek éreztem magam, gyengének, akkor már sírni sem tudtam. A sírás legalább emészti a fájdalmat. Jó jel. Leírom egy régebbi kedvelt mondásomat (azokból az időkből, amikor erősebb voltam): “a fájdalom felszántja a lelket”. Ha van igazság a földön és az ember törekszik, akkor talán minden fájdalmat fel lehet szántani, és újra lehet kezdeni mindent.
Azra
Szia Azra!
Megértelek, az alkohol is egy mankó. Te legalább őszintén megmondod. Majd lejössz róla, ha eljön az ideje és úgy gondolod, h anélkül is megy. Aki szorongásban él sztem bármit hajlandó megtenni azért, hogy oldja. Nem mindig a helyes megoldást válaszjuk. De az állandó változást nem kerülhetjük el, változni fogsz Te is és mindenki más. Én ma gondoltam egyet és lecseréltem a nappali bútorzatát, a függönyöket, mert már megőrülök a régitől, ha már egyszer itt kell élnem. Szóval változtatok. Pénteken fogad egy pszichiáter, s a gyógyszer mellett járok továbbra is majd a pszichológushoz. Ki fogok ebből az állapotból jönni. Relaxálok minden nap 3x, s gyakorolom az önszuggessziót. Már a 10. napon tartok, ezt azért csinálom, hogy átprogramozzam az idegrendszerem, amihez 28 nap szükséges. Érzem, hogy valami elindult, bár a türelmetlenségem nem csökkent. S ezen kívül még érzékenyebb lettem, mint valaha. Hamar sírvafakadok, mert sajnálom magam. Ezt még le kell küzdenem. Azt írod, hogy a környezeted észre sem veszi az alkoholfogyasztásod. Lehet, hogy észreveszik, de nem mondják. Lehet nem érdekli őket. Tudod rengeteget gondolokodtam már azon, hogy az eddigi életemben soha senki nem kérdezte meg tőlem, hogy “neked mi a jó? mit szeretnél”. Ez csak az én szótáromban szerepelt. Hát most magamtól kérdezgetem, de nem tudom rá a választ. Remélem megtaláljuk itt mindannyian. Nekem is lenne dolgom a kertben, füvet kellene nyírnom, de óriási a terület és a peacmaker miatt nem ülhetek traktorra. Igaz nem is lenne hozzá túl nagy kedvem. Ki kell várnom, míg valamelyik gyerekem ráér. Üdv.: Hófehér
Szia!
Mankónak szerintem is jó lesz. Talán nekem is jót tenne, de az alkohol-függőségem akadályokat szab. Ez van, sajnos ez az őszinte. Hála az égnek, hogy te nem nyúltál valami pótlékhoz. Én igen. Nem részegeskedem reggeltől estig, de sajnos segít, ha rámtör a szorongás – közben mindent próbálok úgy csinálni mintha nem ittam volna meg 2-3 fröccsöt vagy többet. Csinálom a dolgomat, csak könnyebben belefáradok… érzem, hogy nem jó, de jobb az idegfeszültségnél, ami jellemzi a napjaimat. Meg sajnos meg sem kottyan néha az alkohol… a sok stressz miatt már akkor érzem csak magam “normálisnak”, ha sikerül lenyugtatni magam. Szomorú, tudom, de ez van.A környezetem észre sem veszi.
A távolság miatt nem hiszem, hogy személyesen találkozhatnánk, de örülök, ha tanáccsal szolgálhatok. Most megyek a kertet rendbehozni :). Minden jót addig is,
Azra
Szia Azra!
Teljesen egyetértek a leírtakkal. A prolémám nekem is az, hogy nincs kedvem az emberekhez, én is faluban lakom. Lehet ez szociofóbia is, bár ha pl. bevásárló központban vagyok és nem képződik akadály a haladásomban, vásárlásomban, akkor nincs semmi baj. Haladok. S itt a ha. A tömegtől egy kissé irtózom, jön rám a szorongás, de még akkor is, ha csak belegondolok. Ennyire érzékeny lettem minden iránt, ami zavarhat. És ez a slusszpoén, ” ha zavarhat”, hiszen ebből nem feltétlenül következik az, hogy tényleg zavarna. Jelen pillanatomban el sem tudom képzelni, hogy egyedül elinduljak bármerre, pedig a jobb agyféltekém pontosan tudja, hogy ezt kellene tennem. Egészen biztos vagyok abban, hogy ha valaki ebben társam tudna lenni, akkor menne. Pl. barátnő, ismerős. De nincs. Még hiányzik az elhatározás. Most jöttem a pszichológustól, megbeszéltük, hogy antidepresszánst fogok szedni, ez talán jó lesz mankónak, talán ad egy kezdőlökést, s megintcsak látni fogom az értelmet a szituációkban. Ezt azért gondolom így, mert már egyszer ugyanígy kijöttem belőle. Változókorban vagyok, ez is megvisel, hormonálisan, hangulatingadozásaim vannak. Alapvetően gyógyszerellenes vagyok, de ha ez kell hozzá, akkor legyen. Nem tudom, h a közelemben laksz-e, de örülnék egy személyes ismeretségnek, mert sokszor két hasonló gondokkal küzdő ember sokat tud segíteni, hiszen tükröt mutatunk egymásnak, ahol saját magunkat látjuk meg. Ez egyfajta kontroll, mely jól tud működni. Üdv.
Szia!
Talán jó lenne, ha úgy adnál magadnak esélyt, hogy ha nem is költözöl el, de lagalább többször kimozdulnál… de nem a közvetlen környzetedre gondolok. Lassan, lépésről lépésre, talán olyan kikapcsolódás tenne jót, ahol nem kell rögtön a téged ért problémákról beszélni. Talán válassz valami arany középutat, ahol kikerülöd a “pletykás asszonyokat”, másrészt meg valami újat fedezel fel… nekem még a séta is jót tenne néha, de sokszor nincs kedvem senkivel találkozni, úgyhogy inkább nem sétálok. (Faluban lakom.) Légy türelmes magaddal szemben, ülj fel a buszra vagy ülj be az autóba és amennyire az időd engedi, tégy meg olyan dolgokat, amelyeket eddig nem. Kezdetnek telán az állatkert is megtenné. Vagy ha nem vágysz sok emberre, kutass, keress, biztos találsz olyan “haszontalan”
tevékenységet, amelyben a türelmetlenségedet legyőzöd, és ami jót tesz a lelkednek; ez legyen a legfőbb szempont.
Azra
Szia Azra!
Látom nem vagyok egyedül. Teljesen igazad van, s dolgozom az elfogadáson. Nagyon nehéz, hiszen rájöttem már Én is, hogy először magamat kell elfogadnom, szeretnem, bár ez nagyon nehéz, nem tudom milyen erősító gyakorlatokat kellene ezzel kapcsolatban végeznem, hogy áthangolódjak. Egyenlőre azt már megfogalmaztam, hogy áldozatnak tekintem magam, ami nem jó. Úgy érzem, hogy csak bolyongok egy számomra ismeretlen világban, mintha lebegne a fejem, szomorú vagyok, nem látom az alagútban a kezdődő fényt. Egyenlőre, hiszen tudom, hogy ez változni fog. Mert változnia kell. Azt is tudom, hogy ez csakis rajtam múlik. Nagyon akarom a változást. Ami még ehhez a fő probléma a türelmetlenségem. Nem adok időt magamnak, pedig azt is tudom, hogy nem 3 nap alatt alakult ki az egész, tehát nem fog megoldódni 3 nap alatt a gondom. Ehhez hozzájárul talán az is, hogy egyedül vagyok, nincs kihez szólni, a gyerekeket sem terhelhetem vele, hiszen Ők ezt nem érthetik és soha ne is éljenek meg még hasonlót sem. Nincs baráti társaságom, nem járok sehová. Érdekes módon az ún. barátok is lemorzsólódtak. Nyilván nem azonos velük a rezgésem, s ezért is hanyagolnak. Ezt csak az értheti meg, aki átélt hasonlót. Szóval keresen az utam hogy visszataláljak ahhoz a személyiséghez, aki voltam, a pörgős, jókedvű, mindent megoldó szerethető emberhez. Nagyon szépen köszönöm hozzászólásodat. Üdv.
Szia Hófehér!
Nagyon megindító számomra a történeted. Én is vezetek egy gazdaságot, tudom, mivel járt. Megértelek. Másokért tettél mindent. Én azt a tanácsot adnám neked, hogy próbáld meg önmagadat megismerni… talán annyira beprogramoztad magadnak a másokra való odafigyelést, hogy mára már nehéz önmagadra figyelned, a saját vágyaidra, az álmaidra. Én is örökké csak a családnak akartam megfelelni és nem származott sok jó belőle. Az egyik oldalon tudja az ember, hogy mindent megtett és ezáltal egy mártír-szerepet vesz fel önkéntelenül, másrészt pedig folyamatosan hibáztatja is a környezetét… persze, hogy hibáztatjuk, emberek vagyunk, vágyakkal, álmokkal és tervekkel. Én megtanultam vagy még próbálom tanulni, hogy az én hibám mert nem álltam ki magamért. Ne add fel! Szeresd magad, mindezekért a dolgokért, amelyeket megtettél. Ne fogd fel úgy, mintha gyáva lettél volna. Isten útjai kifürkészhetetlenek. Senki sem tudja, mi fog holnap történni és kérlek, add meg magadnak a szabadsádot, a lehetőséget a változásra.
Azra
Köszönöm a biztató szavakat. Várom, hogy az ingatlanpiac változzon és vevő jöjjön a házra. Ez még egy akadály, ami gátol. Üdv.
Kedves Hófehér!
Nagyon jó, hogy kirtad Magadból a fájdalmat!
De a leveledben már választ is adtál Magadnak!!! Feltétlenül vissza kell költöznöd Budapestre,minél elöbb!!!
Az nem lehet hogy “egyetlen jó dolog van az életedben” amikor pszichológushoz visznek!
Kell, hogy erőd legyen a gyakorlati megoldáshoz is!!!!Nagyon jól Látod a megoldásra váró problémát.
Hát kezdd el!!!Lépj mindennap közelebb.Még most sikerülhet!!!Ha jobban elhatalmasodik rajtad ez az “elárvultság” érzés,sokkal nehezebb lesz!!!!Előre szabad csak nézni!!
A kulcs a kezedben van!!Tudod mi a teendőd!!!
Lesz ez még jobb is!!!!De egyet tudnod kell.Mindenkinek saját magának kell “virágot ültetni a kertjébe”!
A levélből kitünik, hogy felnőtt gyermekeid vannak.Biztosan segítenek!!!
Legyél bátor!!! Tudom ez nem vigasz, de több százan átélik ezt a helyzetet.Ha botladozva is de sikerrel!!!
Hát indulj el!!!!És sok sikert!!!