Sziasztok!

Megosztanám a történetemet, aki bármilyen segítséget tudna nyújtani, hogy egyátalán mi lehet ez amin most keresztül megyek, annak nagyon hálás lennék!

Az utóbbi pár hónapban nagyon rossz lelki állapotban vagyok. Folyton szomorú vagyok, egy nap többször is rámtör a sírógörcs. Amit eddig szerettem csinálni, ahhoz sincs már kedvem, nem látom értelmét. Sok mindehez úgy állok hozzá, hogy “minek”? Úgy érzem semmire se vagyok alkalmas. Szeretek álmodozni egy jobb életről, vannak álmaim/vágyaim, és az ezekkel való fantáziálással telnek gyakorlatilag a napjaim, de amikor jön a felismerés, hogy ez csak képzelgés, még jobban elhatalmasodik rajtam a kétségbeesettség, reménytelenség érzése.

Nem szeretek a valóságban élni, nem lelem benne semmi örömömet. Reggelente is ahogy felkelek, már szinte reflexszerűen jön rám ez a kilátástalanság-érzés. Gyakran érzem azt, mintha a mellkasom környékén valami nyomás lenne, olyan mintha valami ránehezedne, és ez csak zokogás után szűnik meg.  Néha jön egy ilyen “hullám”, és akkor javul a közérzetem, de az is csak bizonyos ideig-óráig tart, utána elmúlik.

A másik része a problémáimnak a szorongás. Elképesztő módon szorongok a szociális helyzetekben, ez már tini korom óta bennem van. Akkoriban jártam is emiatt pszichológushoz, de nagyon rossz tapasztalataim voltak vele, gyakorlatilag semmit nem segített, és szerintem félre is diagnosztizált. A szorongásom miatt nem is nagyon járok emberek közé, napjaim nagy részét itthon töltöm. Gyűlölöm emiatt is magam, de egyszerűen a félelem mindentől visszatart. Barátokkal is csak akkor szeretek találkozni, ha tudom, hogy kocsmába megyünk, mert akkor lesz alkohol. Utálom a pia ízét, de iszom, mert attól fel tudok oldódni. Úgy érzem alkohol nélkül már beszélni is képtelen vagyok velük rendesen. Olyan mintha körülöttem mindenki kapott volna valami útmutató könyvet az élethez, csak én nem. Amikor látom, hogy másoknak milyen könnyen mennek ezek a dolgok, és, hogy milyen boldogok egyszerűen szánalmasnak érzem magam, hogy nekem ez miért nem megy?

Öngyilkos gondolataim csak nagyon ritkán vannak, ha vannak is, akkor csak arra tudok gondolni, hogy mennyire megviselné a családomat a halálom, ezt nem tehetem velük. Viszont néha ha kisebb fájdalmat okozok magamnak, akkor ez a mellkas-nyomás érzet megszűnik, és kicsit nyugodtabbnak érzem magam.

Eddig ezt a szomorúságot magamba tartottam, nem engedtem, hogy mások meglássák, hogy bajom van, de mostanában már ez is nehezemre esik. Olyan mintha ez a ‘nincsen bajom’ tettetése is energiát venne el tőlem, ezért már nem tudom jól leplezni.

Ha valaki hasonló dolgokat él(t) át, és azt megosztaná, vagy akármilyen tanáccsak szolgál, azt előre is nagyon köszönöm!