A skizofréniával élő emberek számára óriási küzdelem elfogadni az orvosi segítséget, hiszen betegségtudat nélkül az ember természetesen nem érti, miért volna szüksége gyógyszeres és nem gyógyszeres terápiára. Hogyan segíthet a hozzátartozó? Cikksorozatunk második részében a Xavier Amador Nem vagyok beteg, nincs szükségem segítségre c. könyvében található tanácsokról beszélgettünk dr. Pilling Jánossal.

Létezik olyan hozzáállás és vannak olyan mondatok, amelyekkel segíthetünk és vannak olyan gesztusok, amelyekkel várhatóan a kívánt hatás ellenkezőjét érjük el. A szkizofréniával élő embereknek nincs betegségtudatuk és ezért általában alapból nem szeretnének részt venni semmilyen terápiában, azzal azonban nagyon is tisztában vannak, hogy életük különböző területein súlyos problémákkal küzdenek – ilyen terület pl. a kapcsolatok kiépítésének és fenntartásának nehézsége, a koncentrációs zavarok- amelyek az állás megtartását vagy megszerzését lehetetleníthetik el vagy pl. a rossz alvás – ami kimerültté teszi az embert és lecsökkenti teljesítőképességét. Problémát okoznak továbbá maguk a tévhitek és hallucinációk is, amelyek félelemmel töltik őt el. Családtagként is alkalmazhatjuk azt a pszichiáterek számára is fontos lépést, melyet érzelmi visszatükrözésnek neveznek. Ennek lényege, hogy elfogadjuk, megértjük a skizofréniával élő embert és visszajelezzük, megfogalmazzuk számára azokat az érzelmeket is, amiket a szavai tükröznek. Ha pl. a páciens arról számol be, hogy a szomszédai megfigyelik, lehallgatják, besugarazzák, akkor visszajelezhetjük, hogy ez nagyon  rossz, nyugtalanító érzés lehet számára. Nem azt fogadjuk el igaz állításként, hogy üldözik őt, hanem azt, hogy  ennek a gondolata súlyos probléma lehet számára. Ítélkezés nélkül el kell fogadni annak a szubjektív valóságnak a megélését, amiről az érintett beszél – javasolta a szakember A nyílt ellenszegüléssel nem juthatunk előrébb, mert a tévhitek jellegükből adódóan befolyásolhatatlanok. Arra kell törekedni, hogy ne az legyen a kardinális kérdés, hogy vajon igazak-e a tévhitek vagy sem, hanem abban értsünk egyet, hogy szerettünknek problémái vannak, amelyeket jó lenne megoldani. Ne azért javasoljuk, hogy forduljon orvoshoz, mert skizofréniára utaló tünetei vannak, hanem azért, mert az orvos tud neki segíteni abban, hogy tudjon aludni, le tudja tenni a vizsgáit, helyt tudjon állni a munkahelyén, stb. (Ha a tévhiteket illetően mégis “kenyértörésre” kerül sor, a partneri viszony jegyében el lehet pl. mondani, hogy “én is tiszteletben tartom, hogy ezek a dolgok szerinted valóságosak, kérlek te is tartsd tiszteletben, ha én esetleg másként gondolom – azzal együtt, hogy azt tudom, hogy neked nagyon nehéz lehet megélni ezeket.” A szakember szerint adott esetben még azt is hozzá lehet fűzni: “Lehet, hogy nem nekem van igazam” A megoldást viszont így is úgy is érdemes szakembernél keresni) Ezek a közös célok azok, amelyek mentén ki lehet alakítani az együttműködést is – vagyis az orvoshoz fordulás és a szakember által javasolt terápia elfogadását. Ezen a ponton azonban könnyen ellenállásba ütközhet a jót akaró rokon, hiszen a beteg ember pontosan tudja, hogy így mégis arra akarják rávenni, aminek ő ellenállt. Könnyebbség, ha élete során már vett részt terápiában, mert akkor emlékeztetni lehet őt arra, hogy a múltkor is jobban lett, megoldódtak vagy könnyebbé váltak azok a problémái, amelyektől most is szenved. Egyébként pedig az a legalapvetőbb ilyen esetekben, hogy tudjuk: a skizofréniával élő emberben a kezeléssel kapcsolatos ellenállás teljesen természetes. Számukra ez az együttműködés örök küzdelem, hiszen egyrészt nem tartják magukat betegnek és ezért ellene szegülnének a kezelésnek, másrészt szenvednek problémáiktól, és emiatt mégis nyitottak az együttműködésre.

Nincs min csodálkozni
A pszichiáterek különböző kommunikációs módszerekkel igyekeznek ilyenkor páciensük ellenállásával megküzdeni. Ilyen pl. a normalizálás, vagyis annak a visszajelzése, hogy bizonyos szempontból nézve teljesen érthető az, amit a páciens ellenállásként megfogalmaz. Pilling János két példát is mondott: “Mivel a skizofrén páciensek nem tartják magukat betegnek, nem akarnak kórházba menni. Eközben azonban környezetük észleli, hogy milyen súlyos problémájuk van. Rájuk hívják a mentőt, a páciens ellenáll, a mentősök értesítik a rendőrséget és nem egyszer bilincsbe verve hozzák be a szerencsétlen skizofrén beteget. Az orvos ekkor megkéri a rendőröket, hogy vegyék le a betegről a bilincset. A páciens első mondata bizonyára az lesz, hogy “Azonnal haza akarok menni!”. Ilyenkor a tipikus válasz: “Sajnálom, de maga nem mehet haza!”. Nyilvánvalóan ez a párbeszéd nem fogja javítani az orvos-beteg kapcsolatot. A normalizálás módszere szerint ilyenkor azt válaszoljuk, hogy “Meg tudom érteni, hogy haza szeretne menni, hiszen magát erőszakkal hozták ide, nem akart bejönni a kórházba. Jöjjön, üljön le, beszéljük meg, mit lehetne tenni, hogy minél előbb haza kerüljön.” Vagy pl. azt mondja a páciens, hogy nem akarja bevenni a kapott gyógyszert, mert attól hízni fog. A szokásos válasz így szól: “Márpedig magának ezt a gyógyszert szednie kell.” A normalizálás módszerével megfogalmazott válasz ebben az esetben így hangzik: “Megértem, hogy nem akar elhízni, nyilván mindenkinek fontos, hogy milyen az alakja. Szerencsére vannak módszerek, amelyekkel meg lehet előzni azt, hogy ön elhízzon. Szívesen adok néhány tanácsot, hogy hogyan tudná ezt megelőzni a gyógyszerszedés mellett.”  A módszer lényege tehát az, hogy értsük meg a páciens érzelmeit és jelezzük is vissza, hogy teljesen érthető, hogy ő így gondolkozik – foglalta össze a szakember.

Egy fontos szempontot érdemes még szem előtt tartani: amikor felhívjuk skizofréniával élő hozzátartozónk figyelmét az életét nehezítő problémákra, olyan tényeket soroljunk, amelyek neki – és ne olyanokat, amelyek nekünk okoznak gondot. Így pl. nem ajánlatos azzal fordulni hozzá, hogy “Már megint képzelegsz!”, helyette inkább azzal segíthetünk, ha megjegyezzük: “Látom, megint rosszul aludtál, és így nehezen tudsz koncentrálni, tanulni is.”