Ki érti?

Mi a fene a különbség az akaratlan képzelgés és a saját gondolatok között?

Nekem épp nincsenek túl produktívnak mondható gondolataim, mármint ami a tanulmányaimat illeti. 2 épkézláb mondatot sem tudok összerakni, kerülöm a szituációkat, pár napja bemenni sem merek. Nem létező/ellenőrizhetetlen eseményekről tudnék beszélni vagy arról amit érzek. Utóbbiról inkább csak írni.

Fogalmam sincs semmiről, de sokat beszélgetek mindenféle emberekkel akiket kicsit is ismertem valaha, tök random, de vannak visszatérők. Ha épp ez történik, és mondjuk hallom megjönni a lakótársam, akkor úgy csinálok, mintha el lennék foglalva valamivel. Ezt már évek óta csinálom… eddig max annyi bajom volt vele, hogy néha olyasmit akartam elmesélni az embereknek, ami meg sem történt. Néha elmeséltem, és a sztori hevében rájöttem, hogy hazudok – de mégsem egészen hazugság ez, velem végül is megtörtént…

Nem beszélek velük hangosan, mert gyerekkoromban sem mertem egyedül beszélni a szombámban, mert féltem, hogy figyelnek. Szóval max motyogok, vagy néha felnevetek vagy ilyesmi, tátogok. Nem nagyon beszélek róla, mert még azt hiszik, hogy valami bajom van.

Jól érzem magam abban a világban, de ha bárkivel találkozom, csak kevés időre tudom elviselni. Vissza kell mennem az álmaimba. Ezt úgy 12 éves korom óta csinálom.

Amikor a “valóságban” beszélgetek valakivel, sokszor úgy viselkedek, mintha számomra fontos emberek figyelnének, és ahhoz igazítom a viselkedésem. De ezek az emberek változóak. Nem vezet sehova.

Holnap kérek időpontot egy pszichiátertől, akit a friss pszichológusom ajánlott… nem szeretem, hogy ilyen vagyok, de nem tudom, ez mennyire átlagos. Szerintem az. Persze az alvási,koncentrálási problémák is vannak, azok zavarnak, meg sokszor összemosódik amit látok, megijedek a szemem sarkából látott veszélyektől… de egy pszichiáter csak kiröhög majd és minden változatlan marad, ugye?

Végre felvettek 24 évesen egy szuper egyetemre, és én az első nap óta csak leépítem magam…