Bal oldali csípőficammal születtem. Ezt a szüleim nem tudták, csak arra lettek figyelmesek, hogy nem mozgatom a bal lábamat, és eltérések is voltak a két lábam között. Elvittek orvoshoz, aki hosszas vizsgálgatás után annyira rajta maradt az úton, hogy a lábamra rámondta hogy semmi baja, maj diagnosztizálta, hogy az agykoponyám sokkal nagyobb mint az arckoponyám, ezért csak azzal foglalkozott. Ez rendben is volt, de a lábam továbbra sem mozgott.

Elvittek ismét orvoshoz. Itt már észrevették. Kezdtem én is a pelenkával és a hámmal, de ez nem sokat segyített. Ekkor jött a történet számomra legjobb részr: orvosok, szakemberek úgy akarták megoldani a problémát, hogy súlyokat kötöttek a lábamra és húzatták vele lefelé, mondván hogy ettől majd helyrejön. Emellett enni és inni sem adtak nekem ( ekkor voltam kb 1 éves). Ez nekem a gyerek kínzás határát súrolja. Anyáék innen úgy vittek el, hogy már nagyjából kiszáradtam.

Ezután dontöttek úgy, hogy felvisznek Budapestre. Itt megkaptam mindent ami kellett. Nagyon rendesek voltak velem. Itt került sor a kezelésre. ekkorra már kiderült, hogy elég nagy a baj. Műteni kellett. De sajnos nem volt elég 1 műtét. Három éves koromig 3 csípő műtéten estem át, mire sikerült a doktornak ( áldom a nevét) helyre hoznia a csípőmet.

Ez az én kis történetem Remélem már nem jár így