Férjem 2012 őszén munkavégzés közben egy nagy kiterjedésű agyi infarktust kapott. Szerencsére 3 órán belül megkapta az ilyenkor mentő beavatkozást, de így is jobb végtagjai bénultak, beszélni nem tudott. 4 napig az intenzív osztályon feküdt és csak ezután merték kimondani, hogy túl van az életveszélyen. Felkerült az osztályra, ahol gyakorlatilag hetekig semmi nem történt. Miután átkerült máshová és elkezdték a rehabilitációt, gyakorlatilag már a 4. napon oldal irányba megtudta mozdítani a lábát. Kb. 5 hónapig kezelték, majd hazaadták. Ma már 3 lábú bottal a házban és jó időben a kertben tud közlekedni, egyedül öltözik, már egyre jobban lehet vele kommunikálni.Bal kézzel már gyakorolgatunk írni és a számítógépet is újra tudja kezelni.A keze vállból már mozog, az ujjai most kezdenek. Mi mikor hazaadták megbeszéltük, hogy nem adjuk fel és kűzdünk tovább. Minden nap tornászunk, ő maga is gyúrja a kezét napközben a tüskés labdákkal, sokat beszélgetünk, próbálgatjuk az írást és olvasást. Szerintünk nagyon sokat javult az állapota és szerencsére iszonyú akaraterő van benne is.

Már második hete délelőttönként egyedül van otthon, de most már a telefont is tudja kezelni, így naponta tudom ellenőrizni hogy minden rendben van-e.

Szerintem nagyon sok múlik azon, hogy a beteg mennyire akar és a család, a barátok mennyit foglalkoznak vele. Mi nem úgy kezeljük, mint egy beteget, mindenbe bevonjuk, és mindent megbeszélünk együtt.

Soha nem szabad feladni és úgy kell hozzáállni, hogy rendbe fogok jönni, mert ezt akarom.