Én 15 éve lettem először beteg, a lábam egyszerűen “nem akar” járni – a jobb -, viszont dolgozni jártam. Előtte átestem egy nagyon súlyos influenzán, abból kikeveredve tapasztaltam ezt az érzést. Minden hivatalos egészségügyi helyet, melyre a háziorvosom beutalt lelkiismeretesen végigjártam, de nem tudtak segíteni. Aztán egy jó ismerősöm révén elkerültem egy híres ortopéd sebészhez, aki nem hókuszpókusszal gyógyított, hanem szteroid inekciót nyomott a térdembe, havonta egyet, végül is ötöt. Észrevétlenül rendbejött a lábam.

Következő történés, hogy TIÁ-m lett. Persze semmilyen feltűnő tünet nem volt, csak az volt érdekes, hogy a beszédem fucsává vált. A családom szigorúan bekényszerített a Jáhn Ferenc kórház sürgősségi osztályára. Szerencse, hogy nem volt súlyos az állapotom, mert orvossal kb. hét óra várakozás után találkoztam, addigra már rendeződött az állapotom. Csak később tudtam meg, mástól, hogy ebbe bele lehet halni, ha azonnal nem kezelik.

Aztán kaptam aszpirint, meg ványomáscsökkentőket, de a háziorvosom nem volt topon, sőt azóta sincs, amikor később mondtam neki, hogy kezd a lábam fájogatni. elküldött ortopédiára és reumatológiára. Az ortopédián, röntgen után, felírtak egy rohadt drága porcképzőt, mely egyébként recept nélkül is kapható volt. A reumatológián fizikoterápiát, de erre nem tudtam eljárni, mert munhelyem volt és emlékeztem, hogy az előző alkalommal se használt.A munkahelyem eléggé stresszes volt, a magánéletem szintén, mert az életem párja tűdőrákos lett, áttéttel, élet esélye 0 volt. Másfél évig küzdott a kórral, nehéz volt mindkettőnk számára. Ő tudta, hogy meg fog halni, én tudtam, ha elmegy teljesen egyedül maradok.

Így is történt, bár van két gyermekem és kiterjedt családjuk, közel is laknak, de eszükbe se jut, hogy az anyjuk is esendő ember.

Azt, hogy mi történt a lábammal, nem tudom, csak annyit, hogy hét! év alatt folyamatosan romlott, már mindenféle vizsgálatom volt. Megállapították, hogy az agyamban az erek meszesek, de ez nem befolyásolja a járásomat.Kicsi hibát találtak mindenben, persze ezt a korommal igazolják. Többször beutaltak fizikoterápiára, ám oda el kéne járni. A háziorvosom szakrendelésekre küld helyesen, úgy néz ki, hogy nem tudatosult nála, hogy nem tudok elmenni. Régebben volt pszichiáterem, de most az anyagiak miatt, meg a távolság miatt nem tudok eljárni hozzá. Tudom, hogy van ingyen is, de az is távolság számomra.

Ugyanis, 62 éves koromban nyugdíjba mentem, és – mint kiderült – egyre inkább elveszítettem kapcsolatom a kinti világgal. Nem tudok kijárni. Teljesen elveszítettem az egyensúly megtartó képességem, aminek folytán nem vagyok képes az utcán járni sőt már a lakásomban is kapaszkodnom kell, ha továbbítani akarom magam. Ennek következtében a lábam egyre gyengébb (mert nem használom), egyre mélyebb depresszióba süllyedek, tudom, hogy ez egy ördögi kör, de hogyan lehet kimászni belőle nem tudom, A háziorvosom elámult, amikor meglátta, hogy rollátorra támaszkodva tudok egy pár lépést megtenni, de segítséget nem adott. Szerintem nem tudja. hogy semmilyen segítségem nincs, mert ő a családomat csak a református gyülekezeti oldalukról ismeri és ez elég számára. Nem kutatja a háttért.

Végül is az a kérdésem, hogy mi lehet az oka annak, hogy egyáltalán nem tudok járni, legfeljebb pár métert a rollátorral?