Kedves Mindenki!

Sok történetet elolvastam és gondoltam én is megosztom az enyémet.Talán megkönnyebbülök és talán erőt is tudok adni a sorstársaknak!Egy közel 10 éves kapcsolatomnak lett vége nem olyan régen,nagyon magamra maradtam és úgy éreztem eljött a vég…Nagy szerelemnek indult a kapcsolatunk,voltak hullámvölgyek és egy szakítás is,ami engem nagyon megviselt .Akkor öngyilkossággal is próbálkoztam…rövid idő után visszataláltunk egymáshoz,de most visszanézve,sose lett olyan a kapcsolat mint az elején.Elmúlt részemről a bizalom,sok lány ismerőse lett amíg nem voltunk együtt és velük rengeteg időt töltött,sokat dolgozott főleg külföldön,sok időt töltött nélkülem amikor itthon volt és én ebbe szépen lassan tönkrementem…nem értettem az okát,előtte mindent együtt csináltunk,sok közös programunk volt és ezt mintha elvágták volna.A barátai főleg a munkahelyéről voltak,de van olyan akit még a mai napig nem ismerek,nem mutatott be nekik…és ezektől a dolgoktól sajnos depressziós lettem,minden önbizalmam elfogyott,az önértékelésem a béka feneke alá került.Próbáltam vele ezeket megbeszélni,de nem lehetett,sajnos ő kerülte a konfliktushelyzeteket és problémát csinált abból,hogy beszélni szeretnék vele.Ilyenkor magamat hibáztattam mindig,bűntudatom lett,hogy megint nyaggatom,pedig jogos volt én úgy érzem.Így telt el sok sok év…Aztán a gyógyszerek hatására,amit a depresszióre szedtem felszedtem 10 kilót…mondanom se kell,hogy ez nem növelte az önbizalmam

Gondolom itt sok olvasó felteszi a kérdést,miért nem léptem?!Hmmm…szerettem,hittem,bizakodtam!Azt éreztem nélküle semmi vagyok,erőszakosan próbáltam kikényszeríteni a szeretetet és azzal hitegettem magam,hogy jobb vele,mint nélküle.Elveszítettem a barátaimat és amíg ő szakmailag lépkedett azon a bizonyos létrán én egyre mélyebbre süllyedtem.Valamikor egy mosolygós,életvidám csajszi voltam,akivel szerettek a barátai beszélgetni,együtt lenni…3 éve veszítettem el édesapámat,amin nagyon nehezen léptem túl.Úgy éreztem ennél lejjebb már nincsen,semmi motivációm nem maradt,kapkodtam be a tablettákat és vártam a holnapot,hogy talán majd ha alszok egyet jobb lesz,valami majd változik.Semmi nem változott,éltük az életünket,közösen már nem csináltunk semmit,otthon voltunk,dolgoztunk és ennyi…Rengetegszer próbáltam változtatni magamon és volt amikor egész jól elvoltunk,de jöttek a fura telefonok,a kimaradozások,a külföldi barátok meglátogatásai,ahova engem soha nem vitt…Sokszor megígérte hogy változtat a viselkedésén,de ez hetekig tartott csak és minden kezdődött előlről,és én egy idő után már nem kérdeztem,hanem elfogadtam a helyzetet.Hitegettem magam,hogy ez így jó,hogy majd alakul,majd változni fog…Nagyon sokat voltam egyedül,magányosan…

2013 nyarán megismertem egy nagyon kedves házaspárt örülök hogy az élet felém sodorta őket.Rengeteg segítséget kaptam tőlük,öröm volt a társaságuk…és itt jön az a bizonyos pofon,ami után megváltozott az életem…a pár hölgy tagjánál rákot diagnosztizáltak és sajnos januárban el is veszítettem.Nem kívánom senkinek azokat az utolsó napokat Láttam ahogy megküzd az utolsó lélegzetvételért,küzd az Életért,amit én anno olyan könnyen akartam eldobni,küzd a párjáért,akit mindennél jobban szeretett és az volt a legrosszabb,amikor tudatosult benne,hogy nincs tovább…napokig némán ültem a csendben és próbáltam magamhoz térni és akkor jött a felismerés.Egy olyan kapcsolatban élek ami nem tesz boldoggá,megalázom saját magam és ráadásul hagyom is,hogy megalázzanak.Tablettákon élek,mert valaki nem szeret és még gyáva is bevallani.Egy olyan helyzet miatt vagyok teljesen padló alatt már évek óta,ami csak fájdalmat okoz…Rá kellett venni magam,hogy tisztán lássak,hogy szembe nézzek a dologgal,de a legnehezebb az volt,hogy ezt mind bevalljam magamnak…Rengeteget olvastam és elkezdtem befelé nézni,sajnos gyáva voltam időben lépni,de rájöttem még nincs késő,27 éves vagyok és nem hagyhatom hogy az életem így múljon el,jogom van a boldogsághoz,jogom van a szerelemhez és főleg ahhoz,hogy megbecsüljenek.Arra is rá kellett jönnöm,hogy helyettem senki nem oldja meg a problémákat és bármennyi gyógyszert veszek is be,az sem segít.Egyik napról a másikra leszoktam róluk,beiratkoztam egy tanfolyamra és ami a legfontosabb,kiléptem ebből a kapcsolatból…nem mondom azt,hogy könnyű volt kimondani hogy vége,bármennyi fájdalmat kaptam is,de megtettem!

Eltelt már pár hónap.Vannak még önmarcangolós napjaim és sokszor felteszem magamnak a kérdést,hogy miért vártam eddig,miért hagytam magam megbetegíteni és miért nem szeretett,pedig én megtettem mindent,de ezek a kérdések már nem lényegesek…Ismét tudok aludni,tudok emberekkel beszélgetni,vannak új célok és a plusz kilók is egyre fogynak,nyitni kezdtem a világ felé és kezdem magam jól érezni…

Ahogy említettem,elmaradtak a barátok,így ebben a nehéz helyzetben csak a családomra számíthattam,de ők itt voltak és itt is vannak mellettem,pedig néha jó lett volna beülni valahova beszélgetni,elmenni egy moziba vagy csak úgy kimozdulni.

Az az út amit eddig bejártam,megtanított arra,hogy az Élet igenis értékes és senki nem lehet saját magunknál fontosabb,hogy nincs olyan helyzet amiből az ember ne tudna kijönni,csak hinni kell saját magunkban,az erőnkben,mert igenis van kiút bármilyen problémából is!!!!Ne az számítson hány éves vagy,hogy ki küldött padlóra és miért, vagy ne az hogy mi történt az életedben,hanem az hogy fel akarsz-e állni onnan?!Mert az élet folyamatosan változik és ez senkit nem kerülhet el,a döntés,hogy mit is kezdünk ezzel a változással,mindig a mi kezünkben van…

Mindenkinek aki egy új út előtt áll,sok sikert kívánok hozzá,aki már elindult az úton,még több erőt!

Szép napot!