Kedves hullámvasút….talán itt az ideje, hogy kiszálljak belőled.

Éppen eléggé gyötörtél a fel-le meneteleddel, mostmár eléggé émelygek tőle és úgy érzem ha nem szállok ki, végleg benned rekedek….

Naivságom nem szabott határt magának ezúttal sem. Adtam egy esélyt annak, hogy normális beszélgetést folytassak Vele. Nagyon rossz ötlet volt.

Olyan haraggal fogadott, hogy ….hogy nem volt lehetőségem egy épkézláb emberi mondatot összehozni.

Miért áltatom magam? Mi az, ami ennyire hihetetlenül erősen él bennem, hogy újra és újra próbáljam?

Miért kell magamból majmot csinálnom? Miért nem tudom felfogni a felfoghatatlant??????…..

Miért nem lehet ennek az egész rémálomnak véget vetni végre……

Miért nem lehet minden úgy,ahogy volt?….miért nem tud szeretni……

Már nem tudom hanyadik álmatlan éjszakán vagyok túl….de már ez sem érdekel.

Akkora feszültség van bennem, úgy érzem innen nincs kiút. Csak őhozzá futnék, de csak a zárt ajtó 1000 lakattal néz vissza énrám.

Azt hiszem szép csendben felemésztődöm és végül nem marad belőlem más,mint egy ….foszladó emberi maradvány.

Egy ideig hittem a csodákban,mert már megmutatkoztak nekem…..néha……

Talán most is egy effajta csodában reménykedem fájdalmasan,naivan……

És itt nem csak a szív és ész közti különbségekről van szó. Már az ész is 2félre szakadt…. az amelyik felfogja a valóságot, és az amelyik felfogja a valóságot de hisz a lehetetlenben….és ebbe kapaszkodik a szívem is…

Önmagam ellensége vagyok,és én leszek önmagam veszte…