Felhőtlen végtelenségben az üres lét határán. Egy naplót talált maga előtt. Oldalain szavak festettek valóságos történeteket. Rettegő, s árva testében ülve szinte mozdulatlan tétlenségben, ijedt kezeivel lapozgatta. Körülötte sóhajtott néma csönd képében élve a riadt, testetlen elszigeteltség, ami nem hagyta őt magára sosem, ugyanakkor hallotta a nyugalom kirajzolódott puha, halvány érintésű hangjait.

Ha fájt, a vihar szilárdan hulló esőcseppjeiben, megpróbált napsugarat hinteni szomorú bolygójának felszínére, védtelen hideg egyedüllétében megölelte magát. Úgy érezte, a szeretet képes átmenetet képezni a boldog napsütés tavaszi árnyékába beszűrődő napsugarak törékeny alkata, és a rezignált viselkedésében létrejött felhők boldogtalan égboltja között. Ekkor érkezik meg a természet egyik legkedvesebb letéteményese, ritkaságában szépséges szivárvány. A naplót olvasgató teremtmény számára a magány társtalan világában képtelen volt megpillantani  a szivárvány létrejöttébe torkolló szeretet életét… Elhatározta, hogy aki feloldotta benne valamennyi hétig a félelem szinte múlhatatlan zűrzavarát, óvatos lépteiben odamegy Hozzá, s egyszerű őszinteségében meg fogja Őt ölelni. Hangulatának ártatlan érintéseivel, a bizonytalanságban félő corpusában a karjaiban szeretne megbújni néhány picinyke perc megszületéséig, mikor a szivárvány kiszínezheti az üres, fehér lapot, kitöltheti a végtelen űrt.

tisztelettel, nyusz.