2000-ben a 39-dik születésnapom hetében vált egyértelmüvé a diagnózis, Parkinson beteg vagyok. Lehet, hogy tudatalatt, de nem vettem tudomást róla. Három évig semmi gondom nem volt a betegséggel, hiszen a gyógyszer eltüntette az addíg egyetelen tünetemet a jobb kezem remegését.  Ebben az első három évben, csak a szüleim és a nejem tudta, hogy beteg vagyok. Éltem életemet mint addíg, dolgoztam (buszoztam, kamionoztam, 6000 négyzetméter szőlő)  mint a diagnózis előtt.

Aztán az addigi gyógyszerem hatását vesztette. Át kellett állni levadopa tartalmú tablettára, ami nem is okozott gondot. Az akkori dokim sajnos egy valamire nem hívta fel a figyelmemet. Arra a csekélységre, hogy a lehető legkevesebbet használjam, mert a szervezetem hozzászokik és egyre többet kell bevennem ugyanannak a hatásnak az eléréséhez az idő múlásával. Így aztán kontroll nélkül emeltem a dózist. Ugyanúgy mint az alkoholhoz is hozzászokik a szervezet és egyre többet kíván. Aztán ahogy romlott az állapotom, először a buszozástól tiltottak el, majd a kamionozástól, a szőlőt is el kellett adnom és legvégül a szereléstől is meg kellett válnom.

2008 novemberében betegállományba kerültem 2009 novemberétől eu-rehabilitációs proigramban veszek részt. Ez az új neve a leszázalékolásnak. Tulajdonképpen ezt az állapotot a gyógyszer mellékhatások okozzák,  ugyanis, ha beveszem a gyógyszert ellenőrizetlen túlmozgásom lesz. Ha nem, lefagyok és mozdulni sem bírok. A testem egyszerűen fogalmazva nem engedelmeskedik az agyamnak. Ez tiszta tudattal nehezen elviselhető állapot. Szerencsémre , vagy akaraterőmnek köszönhetően nem adom fel a harcot a betegség ellen, így aztán az olyan kisérő betegségek, mint a depresszió nem súlyosbítják az állapotomat. Röviden ennyi a betegségem története, hogy ez hogyan hat az életemre, az egy másik történet, amit szintén megírok majd.