Sziasztok!

Már bizony eltelt jó két év, amikor először írtam meg ide az én kis történetemet. Az utolsó írásom tavaly, nyár elején született meg, amikor úgy éreztem nem fogom kibírni ezt a depressziós fázist, alig bírtam ki, és csak vártam az augusztus végét (nálam általában akkor van vége a depressziós fázisnak). Nem tudom mennyire lesznek hasznosak azok az információk amiket most le fogok írni, de próba-szerencse, hátha segítséget tudok így nyújtani valakinek, aki ugyanezzel a betegséggel küszköd mint én. Sajnos be kellett látnom, bár baromi sokáig nem akartam elfogadni, hogy beteg vagyok. Ha ezt valaki felfogja, elfogadja, már könnyebb egy picit. Elmentem egy nagyon jó pszichiáterhez (voltam már előtte vagy ezernél de mindegyik léha volt, nem igazán törődött a problémáimmal csak kísérletezés szerűen felírtak valami gyógyszert majd utamra engedtek.) Amikor az édesapám látta, hogy az eddigi gyógyszerek/orvosok nem értek semmit, elvitt ehhez a hölgyhöz aki felírta nekem a lamolepet. Persze tisztában vagyok vele, hogy nem mindenkinek használ, nekem bejött, egyensúlyba hozott. De nem feltétlen ez segített. Ugye ilyenkor mint mind tudjuk, képtelenek vagyunk egyáltalán kimozdulni a négy fal közül, elutasítunk minden barátot, családtagot, akik ki akarnak minket zökkenteni ebből a pokolból. Hiába a jó szándék, az erőltetés, hogy “de, márpedig mozdulj ki” az csak mégjobban a mélybe taszítja az embert. Ez azért van, mert akik nem küszködnek ezzel a mocsokkal, sajnos nem értik meg, nem hisznek benne, nem fogadják el, és fejüket vakargatva méláznak azon, hogy hogy is lehetne segíteni. Szóval, ha már ennyire elnyúlt a bevezető, leírom, hogy nekem végül mi segített. Egy nagyon kedves, empatikus barátnőm szólt, hogy van neki egy ismerőse, aki Lélekút állítással foglalkozik, és nagyon finoman, de végül is rávett arra, hogy menjek el, hátha segíteni fog. Nem hittem ebben, de már olyan rosszul voltam, hogy azt mondtam egye fene, kibírok egy napot, próbáljuk meg. A terápián olyan különböző sorsú, problémájú emberekkel találkoztam hogy magam is megdöbbentem. Ebben a csoportban nincsenek tabuk, mindenki megértő és kedves, és kölcsönösen segítenek egymásnak, bármiről is legyen szó. Az, hogy elkezdtem ide járni hetente egyszer, rákényszerített arra, hogy igenis muszáj emberek között lennem, így sikerült kicsit visszazökkennem a világba, az életbe. Tudom, ez nem a reklám helye, de mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a hölgyet, aki számos embernek a problémáival foglalkozik olyan szeretettel és törődéssel, amit még nem tapasztaltam. A terápiáról, amit ez a hölgy alkalmaz szintén óriási segítség, én minden alkalom után úgy éreztem mintha egy nagy zsák követ ledobtam volna. Ez hol úgy jelent meg, hogy egy napot végigzokogtam, majd másnap újra kisütött a lelkemben a nap, és elkezdtem látni a kiutat a pokolból. Éreztem, hogy ott nem csak együtt éreznek velem, de megértenek. És hatalmas segítséget kapok. Amint már írtam, tudom hogy ez nem a reklám helye, de arra kérlek titeket, ha úgy érzitek minden veszve van, és a démonotok már átvette a lelketeken az irányítást, írjatok nekem bátran, privátba bővebben leírom miről van szó, és a hölgy elérhetőségét is megadom. Végezetül megosztanék veletek egy verset, amit akkor írtam mikor úgy éreztem menthetetlen a helyzet: Démon

A bennem élő démon

Pusztítja lelkemet.

Szétszakítja vágyaim,

Élvezi, hogy szenvedek.

Nem enged szeretni,

Sem azt, hogy más szeressen.

Elmar engem minden fénytől,

Kisajátít teljesen.

Éjszaka sem hagy nyugodni,

Beférkőzik álmomba,

S tönkreteszi, meggyilkolja

Mindazt, mi kedves számomra.

Elmar tőlem minden szépet,

Felborítja életem,

Akkor boldog, hogyha érzi,

Legyengültem csendesen.

Fájdalmamból táplálkozva

Erősebb lett már, mint én,

Széthasított szívemből

Végleg eltűnt a remény…