Sziasztok!

Írtam már pár történetet ide, az utolsóban titeket biztattalak, hogy igenis van kiút a pokolból. Nos, most én kérem a segítségeteket/véleményeteket. Vigyázat, ez hosszú eresztés lesz. Szóóóvaltehát. A betegségemről nem akarok többet írni, tudjuk mik a tünetek, számos gyógyszert, terápiát kipróbáltunk már sokan több-kevesebb sikerrel. A napokban elolvastam itt több sztorit is, és most hatalmas bennem a késztetés, hogy leírjam ide az őszintét, mert úgy érzem az én helyzetem, meg ahogy az életem (nem) alakul valahogy más. Szerintetek normális az, hogy valaki, aki annyi mindent kapott az “égiektől”, valaki akit megajándékozott a sors, csupa lehetőséggel, szerető emberrel, támogatással és minden földi jóval nem tud vele élni..? Szavakkal nem lehet kifejezni, hogy mennyire nem. Nincs életem. Illetve az egész egy nagy büdös nulla. Gyakorlatilag semmim sincs. És ezt nem tudom ráfogni a betegségemre. Mindenki csinál valamit, törekszik a jobbra, tart valahova. Küzd, megharcol minden kis sikerért, helyt áll a munkahelyén pedig legszívesebben eret vágna miközben én gurigázom magam előtt a semmit. Pedig mint mondtam, meg lenne a lehetőségem a változásra, a jó dolgokra. Olyan mintha nemet mondanék az egész életre. Kivonom magam minden alól (pedig most nem is vagyok depressziós fázisban) Nem értem, hiszen meg vagyok rettenve, érzem hogy az élet lassan elszalad előlem, és mindig halogatom, hogy majd holnaptól elkezdek valamit változtatni, majd jó lesz, de mégsem teszek SEMMIT. Nem történt velem soha nagy tragédia. A gyerekkorom mesébe illő volt, szerető családdal (bár anyámmal voltak gondok) barátokkal, szülinapi zsúrokkal, családi nyaralásokkal, biztatással, dicsérettel. A család szeme fénye voltam, de nem voltam különösebben elkényeztetve. Eszes, és szép kislány voltam, tele tervekkel, bizalommal, jó kedvvel, derűvel. De valahogy ez nem volt elég. Már egész kislányként fura irányt vett a személyiségem. Tudatában voltam az erényeimnek, és meg voltam róla győződve, hogy enyém a világ. Kiskamaszként, amíg a barátnőim, már mind úgymond lecövekeltek egy fiú mellett, én már akkor tudtam, éreztem, hogy egy párkapcsolat (most ezt így vicces olvasni) nem nekem való. Ez már 13 éves koromra tudatosult bennem. Érdekes ez mostanra sem változott sokat. Hihetetlen önző ember vagyok, aki nem utazik másra, csak a hódításra, a visszaigazolásra, de közben meg hiába kaptam életem során annyi figyelmet, érdeklődést mindig csak a kifogásokat kerestem és soha senkit nem engedtem közel magamhoz. És a célok? Álmok? Nem küzdök értük. Meresztem a seggem és várom, hogy változzon valami. Miért lettem ilyen? Milyen vagyok én valójában? Magamnak való, aki tud és szeret egyedül lenni? Vagy ennyire rettegnék, hogy nem merek megnyílni? Egyik sem igaz. Önző, manipulatív dög vagyok, aki szeret irigységet kelteni, és szeret azokkal az adottságokkal hencegni ami eleve adott. De közben meg lélek vagyok, aki együtt érez másokkal. Mi ez nálam? Miért nem mozdulok? Kóros lustaság? Érdekes, a fejemben elképzelek nap mint nap ezer szituációt, elképzelem az életem, hogy sikeres vagyok, és boldog…de tenni nem csinálok semmit érte. Akkora bennem a megfelelni akarás, hogy már régi barátaimmal egy kávéra sem megyek el, mert ha épp nem érzem magam tündöklőnek szégyenlem magam, és elbújok. Rengeteg lehetőségem volt, kitartás hiányában mindet szétbarmoltam. Minek, mondjátok meg MINEK kaptam ezt a sok jót ha nem tudok élni vele??????? Mit ér a szépség vagy a tehetség és a támogatás, ha közben nem vagyok más mint egy semmirekellő mihaszna???? Nagyon kérlek, írjatok, hiába próbálom magam analizálni, egyre inkább csak beletébolyodok. Ki vagyok én? Ha annyi jót kaptam miért nem vagyok képes az alapvető dolgokra??? Konkrétan semmire…Tényleg semmire…Segítsetek!