Kaptam a sorstól egy Thomas Horatius nevű barátféleséget, amikor találkozunk az egyetemen mindig megölel, valamelyik nap egy órát ölelt, azt mondta a gyermekkoromban elmaradt anyai ölelést meg szeretné nekem adni, nagyon kedves, ketten találtuk ki Hug -ot, lelki kötelék közöttünk, fonetikusan ejtjük, hogy ne tudja senki, mit mondunk (angolul ‘hág’-ölelés), és kikészítő a gondolat hogy csupán barátok vagyunk, néha nagyon tud fájni, mert nekem az ölelés a kötődés legkifejezőbb eszköze, más testi kontaktustól undorodok, folyamatosan hiányzik… az öleléstől és a találkozásoktól függök szinte már kétségbeesetten, ez a lelki kapcsolat kikészít.. nem nagyon ért, ugyanakkor szerethet, ha már nem tud jobban szorítani az egyik kezét fejemre teszi, s ott tartja néhány percig. Rettegek attól, hogy néhány hét múlva azt se fogja tudni hogy létezek, illetve a világon vagyok, amit én kínzásként élek meg, és ha egy viszonylag boldog stádiumból kerülök a kétségbeesés poklába, a magány jégsivatagának felszínére, azt nem tudom feldolgozni, de ha nincs ekkora kontraszt a két időszak között, akkor kicsivel túlélhetőbb a fájdalom.. ez az egyik oldala a tükörnek, elhagy, elfelejt írni, észrevétlenül tovább suhan az állomáson. Másik oldala az, hogy az ölelés a jóddal kevert közismert nevén “betadin”, ami fertőtleníti a sebeket lelkivilágomban, a szeretni szavacska a lidokain, azaz érzéstelenítő hatású vegyület, ami érzésteleníti hirtelen a sebeket, vagyis megnyugszok, Hug pedig, ami betakarja egy gézlappal az olykor vérző sebeket.. Hug az, akire mindig szükségem van, a lidokain és a betadin kiegészítik Hug-ot. Ha már gyakran lélegzik ölelés, akkor függővé válok, ha nincs kétnaponta, akkor szilánkokra törik a lélek birodalma, ami még több sebet okoz bennem. Rá bíztam, hogy melyik oldalára fordítja a lélek kapcsolatát ábrázoló tükrét. Annyira félek, hogy elhagy, inkább elmegyek egy másik szakra, csak ne szenvedjek ezen a hangulati hullámvasúton vagy nem tudom mit teszek. Most érzem úgy hogy féket nyomnék be, és letérnék valami földútra, viszont már egy nap után is kegyetlenül hiányzik az érintése, mancs amit foghatok, egyszerre ha lehetne balra meg jobbra is menni… az igazi, egyben lehetetlen művészet.