Az élet hullámhegyekből és hullámvölgyekből áll – ez egy igaz közhely. Az viszont kicsit rajtunk is múlik, hogy ha sorsunk nehezebbre fordul – pl. egy súlyos vagy középsúlyos diagnózist kapunk kézhez – akkor elterülünk-e a ránk mért csapás alatt, vagy a második körben már mi is beszállunk a ringbe és megharcolunk saját magunkért.
Dr. Piczkó Katalin pszichiáterrel két részes cikksorozatunkban konkrét megküzdési technikákról beszélgettünk.

Amikor egy komoly betegségre fény derül az ember életében, sokan úgy érzik, hogy az égből pottyant rájuk valami óriási szerencsétlenség. Hajlamosak vagyunk a „Miért pont velem történik ilyesmi?” – kérdést előtérbe helyezni, elboríthat bennünket az önsajnálat érzése. A tagadás is jellemző ilyenkor: „Lehet, hogy nem is igaz, elcserélték a diagnózisomat”, vagy épp bagatellizáljuk a helyzetet. Ezek természetes, énvédő mechanizmusok.

„Azt érzem, hogy történik valami a saját testemben, amit nem tudok befolyásolni, és ez kétségbeesést szül bennem. Mintha egy olyan világból, ahol mindig sütött a nap, hirtelen egy másik univerzumba kerülnék, ahol állandóan borús az ég, és nincs is remény arra, hogy kiderüljön. A többiek mindeközben tovább járnak a napos úton – nekem azonban besötétedett, és nem tehetek ez ellen semmit. Kiszolgáltatott vagyok és kilátástalan a helyzetem” – érzékelteti Piczkó Katalin ezt az állapotot. (Az ilyen érzések intenzitása persze attól is függ, hogy milyen súlyos a diagnózisom, milyen lefolyásra számíthatok.)

Nincs megoldóképletem erre az új, szörnyű helyzetre, olyan, mintha egy sötét kútba estem volna. Ráadásul hirtelen elmagányosodik az ember – még akkor is, ha valaki családi támogatást kap, végtelen magányt élhet meg, hiszen úgy érzi, egyedül van a testében lévő betegséggel, elszeparálva a többiektől. Ezek természetes spontán reakciók, de ha egy kis idő eltelik, teret teremthetek arra, hogy kicsit távolabbról tekintsek az eseményekre – hogy mi is történik velem és bennem – mondja a szakértő.

Megküzdés a betegséggel – vannak módszerek!

Ez az eltávolodás egy nagyon fontos része a megküzdésnek. Óriási lépés a saját magamért való küzdelemben, ha kicsit kívülről is meg tudom vizsgálni az egész helyzetet, saját érzéseimet, gondolataimat, testemet, viselkedésemet.

A belső figyelő

„Azt szoktam tanácsolni olyankor, ha valakin végképp elhatalmasodik a kétségbeesés, hogyképzelje el magát egy filmvászon előtt ülve. A filmnek, ami a szeme előtt pereg, ő maga a főszereplője. Mindazt, amit átél – a fájdalom, a félelem, az elmagányosodás, a szorongás, a depresszió – beszippantja őt. Viszont mintha lenne benne valaki más is, aki kívülről szemléli az eseményeket, aki csak ül ott, és nézi a filmet, és nincs rá közvetlen hatással mindaz, amit a főhős átél. Erre a valakire kell rátalálnunk. Fontos, hogy belső teret teremtsünk magunkban arra, hogy kívülről láthassunk rá saját magunkra. Ez a „megfigyelő énünk” nem kevésbé valóságos annál, mint aki átéli az eseményeket. Ha föltesszük magunknak a kérdést, hogy tulajdonképpen ki vagyok én, és lebontjuk azokat a külső hagymahéjakat, hogy az vagyok, ami a testem, amim van, amit birtoklok, amit gondolok magamról, amit átéltem, vagy amit mások gondolnak rólam, akkor legbelül van valaki, aki mindezeket gondolja, belülről figyeli, aki legvalóságosabban vagyok én. – mondja Piczkó Katalin.

 A dolgok szortírozása

Fontos átgondolni továbbá, hogy az adott helyzetben mik azok a tényezők, amelyekre ráhatásom lehet – mit tehetek konkrétan magamért. Számba kell venni azt is, amire nincs – ez az egyik legnehezebb, hogy ezt el kell valahogy engednem, ha mód van rá, rábíznom másokra, vagy ha valakinek van hite, akkor Istenre: „Legyen meg a te akaratod.” Aki a hit oldaláról tud közelíteni, annak könnyebb dolga van, még akkor is, ha nem a konkrét Istenre, de a pozitív univerzumra rá tudja bízni magát.

Elengedés

Elengedni azt, amire nincs ráhatásom – hogyan fogjunk hozzá? – tettük fel a kérdést a szakértőnek. Már maga a tény, hogy arra figyelek, amire van ráhatásom, segíti az elengedést. Az ember hajlamos a félelmeire koncentrálni és mindenféle elképzelt forgatókönyvön szorongani és aggódni. Segíteni magamon azonban azzal tudok, ha a jelenben maradok és azoknak a dolgoknak a megvalósítására figyelek, amikre van ráhatásom.

De mire lehet ráhatásom?

Amiket megtehetek, azok általában nagyon konkrét dolgok, ilyen pl. betartani az orvos étrendre-, életmódra-, kezelésre- vonatkozó tanácsait. A mozgás és az egészséges táplálkozás szinte minden betegséget pozitívan befolyásol valamilyen mértékben. (Bizonyos kórképekben persze speciális tanácsok is vannak).

Fontos még, hogy figyeljem érzéseimet, hogy ezeket pozitívan befolyásolhassam. Saját érzéseink pozitív befolyásolása is olyasvalami, ami megcselekedhető, amit megtehetünk magunkért. Sőt, talán az, hogy milyen érzések vannak bennem és milyen érzésekkel viszonyulok a betegségemhez, még betegségem kimenetelét is befolyásolhatja – mondja a szakértő.

Jelenlét

Az említett konkrét dolgok betartásán, megszervezésén túl nagyon fontos, hogy próbáljak meg a jelenre koncentrálni, hiszen csak a jelenre lehet az embernek biztos hatása. Arra figyeljek, ami éppen van, és ne előre tekingessek szüntelen a bizonytalan jövő felé. Csak akkor foglalkozzak a következő lépcsőfokkal, ha már ott van a lábam előtt. Akkor foglalkozzak egy adott problémával, ha eljön az ideje. A „Mi lesz, ha…?” kérdésfeltevés, a jövő kutatása végtelenül negatív érzéseket és gondolatokat tud szülni – figyelmeztet a szakértő.

Mindezeken túl arra is van ráhatásom, hogy legyenek céljaim. A cél kijelölése és az eléréséért folytatott munka mindenképpen pozitív megküzdési mechanizmus. Ne csak a túlélés legyen a célom – ne nullára hozzam fel magam – kifejezetten pozitív célokat érdemes kitűzni magam elé.

Félig üres pohár helyett félig teli pohár

Az „átkeretezés” egy másik önsegítő technika. A kifejezés a felismerésre utal, hogy minden jóban van valami rossz. Rengeteget számít, ha ki tudom mondani és át is érzem, hogy ez most ugyan nagyon nehéz, de épülhetek belőle, valamit megtanulhatok ebben a helyzetben, amit másként valószínűleg nem tudtam volna megtanulni.

(RA)

További cikkajánló:
Mi is van ezzel a stresszel I – IV. rész