Igazából én már leírtam a történetem röviden. Nem is tudom, hogy miért, de valahogy úgy érzem, hogy olyan időszakban vagyok, hogy most minden előtőr belőlem és ezeket le akarom írni, hátha valakinek jó, vagy legalább nekem, hogy kiadom magamból.

Egyre gyakrabban érzem azt, hogy utálom a szeretteimet. Nem azért, mert rosszak lennének, hanem mert ők az egyetlenek, akik megakadályoznak abban, hogy végre arra a döntésre jussak, ami úgy érzem, hogy kimentene ebből a világból. Ma kapom meg a fizumat, amit nyáron kerestem. És gyakran gondolok arra, hogy odaadom anyukámnak egy részét, hogy kiegyenlítse a mínuszokban lévő kártyáját, másik részét a nővéremnek, hogy albérletbe mehessenek a barátjával, ezután elmennék, nagyon messze. Nem vinnék semmit, csak mennék, menekülnék ebből a bűzölgő városból, a bűzölgő emberáradatból. Valamerre elindulnék, minél messzebb mindenkitől, minél közelebb az éghez. Kilátóba vagy hegyre és körbenéznék. Csak ott állnék és méláznék egy darabon de aztán dühösen, szinte őrjöngve ordítanám, ki a magaslatba, hogy utálom ezt a világot, az embereket, ami velem van és aztán feladnék mindent. Mindenkinek jobb lenne.

De nem teszem meg. Sose fogom, mert másoknak ezzel is gondot okoznék. De nem tudom, hogy van-e gyógyulás. Néha azt gondolom, hogy én is kilábaltam a nehéz időszakaimból és hogy egy boldog ember lehetek. Én ezt kívánom mindenkinek és hogy ne féljenek lépni, hogy jobb lesz. És magamnak is ezt kívánom.