Csak úgy leírom, mert segíteni úgysem tud senki. 61 éves vagyok kb. 15 éve pánikrohammal kezdődött, majd szép fokozatosan családi zűrök hatására átment szorongásos depresszióba, kórházban többször feküdtem, eredménytelenül. Némi javulás mindig mutatkozott, de azután ismét jött a mélyrepülés. Szedem a gyógyszereket, amik többé-kevésbé segítenek, de tisztában vagyok azzal, hogy meggyógyulni sosem fogok. És itt jön az öngyilkosság gondolata. Már kétszer próbálkoztam, de itt vagyok. Igérem magamnak, hogy a harmadik tuti biztos lesz. Természetesen le vagyok százalékolva. Az idén jött egy ötletem, hogy miután a fiam is egyedülálló és a válása kapcsán a lakhatása sem volt megoldva, ideveszem magamhoz, így ketten segítünk egymáson. Nos ez nem így történt. Három hónap nyugodt – békés együttélés után kezdődtek a gondok, miszerint ő már nem gyerek, ne irányitgassam, mosok – főzök rá, pénzt is ad haza és szép lassan vissza-esett az alkoholizmusába. Az orvosom véleményét kikértem mielőtt ideköltözött volna hozzám, a doki kérdése csak annyi volt: Hogy jól meggondolta ön ezt? Mire én rávágtam, hogy persze. A dokinak volt igaza. A saját otthonomban mostmár félelemben élek, soha nem tudom mit hoz a holnap. Hát ennyi a történetem röviden, keményen és komolyan foglalkoztat az öngyilkosság gondolata.