Másfél órás zokogás. Már tényleg minden fáj.

Nézem az embereket az alakból, bicikliznek, nevetnek, élnek. Mindig megfigyelő voltam. Csak néztem ahogy az emberek élnek, és csak egy napot kértem az életükből, csak egy csöpp bepillantást, milyen lehet normálisként lenni, létezni, élni.

De furcsa, egy pillanatra behunyom a szemem,és megint fantáziálom az ideális életemet, olyan, amilyen sosem volt,és talán olyan,amilyen sosem lesz. Az évek alatt viszont rájöttem, minél többet álmodoztam az “élet”- ről,annál messzebb kerültem a valóságtól.

Nem megy. Sosem ment. Próbálkoztam, mentem, csináltam, elbuktam,majd felálltam,majd újra el majd fel. Valaki még húzza a strigulákat?

Furcsa, szüleim sorsát ismétlem, és közben azért küzdök, hogy amit ők elszúrtak,azt helyrehozzam.

Ez így nem fair.

Nincs sucid hajlam. Amúgy is önző dolog, szokták volt mondani. Bár kapásból tudnék önzőbb dolgokat mondani, de ne sértsünk meg senkit, legyünk korrektek.

Szóval káosz a köbön, érzelmi hullámvasút, mélységek mélysége, mosolytalan élet. Fáj a hátam, a mellkasom, hasam, ízületeim, esz a bánat, még éhes, a szívkamrába van még elemózsia

Sebaj. Még reménykedem,hátha lesz egy jó dolog az életemben.