A pokoljárás úgy kezdődött, hogy nem tudtam kialudni magam, mivel ahányszor álomba szenderültem volna, felébredtem, hogy meglódult a szivem. Ez persze egyre rosszabbodott, háziszerek után felkerestem az első pszichiátert ez életemben. Fura volt, mivel a második alkalom után, mikor már végre aludtam egy szemhunyást, szóval emberi fejem kezdett lenni, megszólalt: Na, a múltkor úgy nézett ki, mintha félne, hogy egy tégla a fejére akar esni. Azóta sem tudom mit akart ezzel mondani, és különben sem jókedvemben mentem pszichiáterhez. Gyógyszert kaptam, ami nem jött be, majd a Seropramot írta fel, ami nem bántotta a gyomromat. Addigra diagnosztizálták a refluxot nálam, ami a nyelőcső felmaródásos betegsége, és szerintem társul a pánikbetegséggel. Ja a tünetekről, amíg nem kezdtem gyógyszert szedni, és nem kezdett az hatni, addig állandóan bőgtem, feküdtem az ágyban és nem volt erőm semmihez, minden szürke volt, féltem, de nem tudtam mitől, általában csak egyszerűen erős szorongásom volt, időnként furcsa izgatottságot éreztem, mintha belülről viszketne a lában, karom, vagy el akarnék szaladni. Csak sötét gondolataim voltak, és a gyógyszer szedése után is csak szerintem 1 év múlva tudtam valamicske örömérzetet kicsikarni magamból.

A gyógyszer hatott, mivel más nem is volt, a család mellettem állt, de ugyan mit tudtak kezdeni velem, hiszen én sem tudtam mi történik velem, és mi lenne a jó. Szóval hatott, de szépen egyre inkább kerekedtek rajtam a zsírpárnák, és azóta is fel-fel csúszik néhány kiló. Pár év múlva, ki tudja ennek hatásásra vagy sem, (az orvosok váltig állítják nem a gyógyszer miatt!) a hormonrendszerem is kicsit meghasalt, azóta van kis szakállacskám, és a lábamat is minden nap kell szőrteleníteni…Ezen kívül, hogy nehogy kevés legyen, még miómákat is diagnosztizáltak nálam, így mivel gyogyót szedek, és nem szeretnék beteg gyermeket, a baba vállalásnak a kis esélye is elúszott számomra, nem mintha szerintem jó anya tudnék lenni, ilyen lelki háttérrel.

Egy idő után, mikor már a pszichiáter úr csak az ajtóra kiragasztva juttatta el nekem a recepteket, kerestem egy másikat. Az amikor meséltem az életemről bealudt tényleg, nem hittem el! nem mintha olyan izgi lenne, nade nemááá! A harmadik 1 év után behisztizett, hogy én nem is akarok meggyógyulni, és különben is hogyhogy nekem nem fáj a fejem ilyen meleg napon, neki meg igen…ilyesmiket mondott, aztán disszidált Svédországba ennyire nehéz eset vagyok

Összefoglalva:

- ha nem muszály ne szokj rá a gyógyszerre, pszichológushoz menj, vagy legalábbis olyan szakemberhez, aki “beszélgetős” és nem csak egy gyógymódot ismer.

- a legfontosabb, ha mélyen is vagy, ne gondold, hogy nulla ember vagy! amikor én így gondoltam, késöbb rájöttem, hogy aki ennyit átvészel, az nem lehet gyenge és zéró.

- addig próbálgasd a kis dolgok élvezetét keresni, amíg végre sikerül egy kis virágnak is örülni, vagy mert kék az ég.

Egyébként nem gyógyultam meg, és nem is fogok, de tudom, hogy minden nap rajtam múlik, hogy mennyire hagyom magam befolyásolni a környezet által, mennyire mélyre kerülök aznap…

Végszóként bárkivel megosztom szívesen a tapasztalataimat, van bőven, bármilyen tanácsot szívesen fogadok, és bárkivel aki hasonló szívesen cseverészek.

Inez