Személyes véleményem, hogy a pánikbetegségből kizárólag Önmagunk felismerései által, kellő önismerettel, felgöngyölítve mikor mit rontottunk el, csináltunk másképp mint ahogy arra belső énünk figyelmeztetett, ezeket végiggondolva jöhetünk ki sikeresen.  Mindannyiunknak saját élettörténete van, jártuk végig az élet olykor rögös útvesztőjét tévutakon bolyongva, a lényeg, hogy felismerjük hol vesztettük el, távolodtunk el személyiségünktől. Biztos vagyok benne, hogy akik pánikbetegséggel ill. egyéb pszihés zavarral küszködnek valahol, valamikor feladták személyiségük egy részét, valakiért, valamiért. Megfeleltünk ill. igyekszünk megfelelni mások elvárásainak és itt már kezd lebomlani énképünk, torzulni személyiségünk.

Sok esetben a szeretethiány áll a háttérben, életszituációkban hitetjük el magunkkal, hogy csak akkor vagyunk szerethetők ha más kedve szerint cselekszünk, mert talán gyerekkorunkban akkor kaptunk dicséretet, elismerést ha rábolintottunk mások kívánságaira, véleményére. Persze sok mindenre nehéz visszaemlékezni, mert a tudatalatti mélyen elrejti azokat a konkrét megéléseket, melyekben a szeretetet megalkuvásunk eredményeképp, feltételekhez kötve tudtuk csak kicsikarni magunknak. Ilyenkor a gyermeklélek sérül, aki még nincs azon a tudatszinten, hogy felismerje, ” nem azért kell teljesítenek akár szüleim felé, hogy elismerésben részesüljek”, mert önmagamért nem vagyok szerethető, hanem mert-és ennek kell felnőttkorunkban tudasulnia-az ő személyiségük is lelki defficitet, torzulásokat, meg nem értettséget hordoz. A “sérült gyermek” tudat alatt önmagát kezdi ostromolni, hogy vele van valami gond, önbecsülése egyre gyengül, ami önbizalomhiányhoz vezet. Pszihológus, a barátnő, egy lelki társ segít abban,hogy véleménye, meghallgatása, tapasztalása által rávilágítson ezekre a mellékvágányokra, hogy felismertesse velünk a kellő önismeret fontosságát, mert csak így tudunk “visszatérni önmagunkba”. Mondják hallgassunk a belső hangra, ez oly annyira igaz, hogyha döntéshelyzet előtt állunk, nem tudjuk merre tovább befelé kell fordulni és feltenni magunknak a kérdést, elbeszélgetni önmagunkkal mit is szeretnénk igazán, mihez nincs elég merszünk, de megtennénk, mert itt van a megoldás. Az első megérzés a legerősebb, az intuició, amely mentes a kombinációktól, a gyártott elméletektől. Te azt írod kb. akkor kezdődött a pánik mikor pároddal összekerültél. Talán félsz attól, hogy nem tudsz megfelelni az ujdonsult feleség szerepének?

És ez már valamilyen szinten a “megfelelést” szimbolizálja. Miért akarsz megfelelni? Hiszen párod azért szeretetett meg mert olyan vagy amilyen. Nem kell már jóelőre szerepeket gyártani, azon agyalni hogy lehetsz más. Egyáltalán ne akarj “más” lenni csak önmagad. Jó pár közéleti embert ismerhetünk pl. a médiából, akik annak ellenére, hogy nem tettek le semmit az asztalra közkedveltek csak mert vállalják önmagukat saját bugyutaságunk ellenére. Akkor meg minek teljesíteni? Légy önmagad! Hidd el mindenki ugy jó ahogy vagy, persze ez nem azt jelenti, hogy követni kell mások rossz példáját, és ha valaki azt mondja rád változtass csak az ő kedvéért ne tedd, ha ugy érzedd kellő önismerettel a lehető legjobbat kihoztad már eddig is önmagadból. Szóval csak előre! Most nem írok többet, mert már így is elmerültem a részletekben. Sok sikert!